A művészeti élet csobogása

Részlet a Káli holtak című regényből

Térey János

2017. március 2., csütörtök 08:26

Borombovics Géza nagy olajképeit nézem egy Bartók Béla úti galériában. Meglepő, de jók. Adott egyetlen hatalmas napraforgómező nagy, sárga-rozsdabarna levelekkel. Nagyapám őszi kertjére emlékeztet. Más képeken kukoricás látható, de az is rohad. A kukoricaföld mellett gumicsizmás, összekulcsolt kezű halottak hevernek hason vagy hanyatt, elfektetett szerszámokkal az oldalukon. Nem parasztok, inkább mai kistermelők. Némelyik svájcisapkásan, mint a monoszlói nagyapám.

A kiállítás címe: Vaskor. Valóban a jól ismert filmrendező festményei, most már elhiszem, ahogy látom belépni kisimult arccal. A mi polihisztorunk.

Minden felületen hirdették, ennek ellenére sem jöttek hetvennél többen. Nem szoktak sehová. Hetven ember ilyen szűk térben amúgy is tömeget eredményez. Leghátul állnak, mint mindig, a pogácsára és ingyenborra ácsingózó bácsik, nénik. A legtürelmetlenebbek azonban, figyeljük meg, mindig a jól szituált, harmincas művészek. Őket értem is, meg nem is. Ez egy literes cuvée a közértből, ilyen pogácsát bármelyik aluljáróban kapni. Kényelmesebben is fogyaszthatnák ugyanazt. Bármit. És mégis, a páriákon áttiporva érnek célt. Az egyik hetvenes férfi nyakkendőt kötött elkoszolódott ingnyaka alá. Neki nincs szaga, de némelyikük közelében sűrű felhőbe lépek. (Sosem tudtam, honnan ismerik az időpontokat ennyire halálpontosan. Külön sajtófigyelőjük volna?) A szaglásom érzékeny, mégis ritkán fordul elő velem, hogy nem viselem el a másik szagát. Ha már, akkor inkább bizonyos parfümöket nem bírok. Talán a mósuszillatot sem, ha jól azonosítottam egyszer valaki bőrén. Meg a dohot! Mélységesen szánom a csütörtök esténként egymás után három-négy rendezvényen is megforduló páriákat, akik ingyenkonyhának és melegedőnek használják a galériákat. Szánom őket, de legalább nem röhögök rajtuk, mint a szervezők.

Egy hátranyalt hajú, ötvenes úr beszél Borombovicsról. Piros szemüvegkeretű, mosolygós ember.

„A képek, amelyeket itt látunk, bizonyítják, hogy emlékezés csak a vulgáris idő megtagadása révén lehetséges. [Itt leveszi a szemüvegét, jelentőségteljesen Gézára néz, majd vissza.] Géza mindegyik képét áthatja a szorongás, amelyet nem egyszerűen a már megtörtént esemény visszatérésétől való félelem táplál. Az egykori idill végleg szétcsúszott. A képek azért hatnak ránk, azért fognak és nem eresztenek, mert a rendre bennünk, önmagunkban rejtőző, hátborzongató fenyegetésekkel szembesítenek. Nem kell visszatérniük, mert itt vannak, mibennünk és mikörülöttünk. A tájképek békés felszínét különös alakok repesztik föl.”

Repesztik föl az eszed tokját. Számomra az teszi nehézkessé az értelmezést, hogy tudom: ez az ember ha balatoni partot ér, mindig elfelejti fölkeresni a kikötőmestert, pedig van elég pénze, és tudja, ha más helyére áll a sólyatérben, mennyire morcosak a sporttársak.

Ki jött el a művészvilágból? Hát kevesen. Filmesek leginkább. Lívia például nem. A mostani barátja, Süle Gergő szintén nem, hiába, a vitorlás-összetartás.

Krákog a szónok.

„Minden bizonnyal készülődnek valami fölöttébb gyanús cselekedetre, azért osonnak nesztelenül a fák között. Ahol aztán, mint láthatják, hölgyeim és uraim, mégis sikerül óvatlan és otromba mozgásukkal fölverni a fácánokat.”

Hogyan jutott arra a föltételezésre, hogy azok a felröppenő origamialakzatok fácánok? Engem zavar, hogy közben vakarózik, legalább a beszéd idejére kellene uralkodnia magán. És egyáltalán, miért kell ez a szépelgő és főleg rögtönzöttnek tűnő körítés?

„A mostani kiállítás képein a természet még fontosabb szerepet kap, már-már uralkodóvá válik. Az istálló romjait a falait befutó növényzet teszi elviselhetővé. Az idő győzedelmeskedik mindenek fölött. Az emberi alakot a tájnak rendeli alá, milyenségét elsősorban a térhez viszonyítva. A halott tárgyak és halott figurák csupán kontrasztként szolgálnak a természet megállíthatatlanul életszagú áradatához képest.”

Megállíthatatlanul életszagú. Bravó! Körbeszimatolok, aha, betaláltál.

„Szinte minden képen átszaglik a természet kíméletlen élni akarása.”

Átszaglik. Még jobb! Méltó zárlat. Taps. Pezsgő.

– Hol festette? – kérdezi valaki valakitől.
– Hát természetesen az ő káli műtermében. Meg a káli ég alatt. Azért olyan ismerős.

Az egyik képen tárogatózó férfi. Önarckép. Úristen, döbbenek rá, őt hallottuk nyáron Líviával az erdőből.

Budapesten azért járnak az emberek megnyitókra és premierekre, azért fényképezik és fényképeztetik magukat minduntalan köztéren, hogy eldicsekedhessenek minimum két dologgal. Először is azzal, hogy jelen voltak. Másodszor pedig, hogy sikerült az egészet alaposan lenézniük, diszkréten vagy hangosan leszólniuk. Aztán jól meg is szöktek onnan, átkeltek máshová. Akinek ez rekordidő alatt sikerül, az a legnagyobb elismerést zsebeli be mint irigyelt partiarc.

– Aha, látod, itt van a Csáky Alex a Cián és enciánból – súgja egy negyvenes nő a filigrán, húszéves lányának.

De miért nem a Hamletet meg A salemi boszorkányokat mondja?! Oké, mondtam már, nem akarok a Hamletemből élni.

Nagyon kevés kultúrember tartja észben, hogy egy megnyitón nemcsak találkozni, fecsegni és ismerkedni lehet, hanem műveket élvezni is. De mindig akad akut politikai válság, amely megosztja a társaságot, friss botrány, szakítás vagy halálozás híre, amelyet tárgyalva összehajtják fejüket a jelenlévők. És a beszéd moraja nélkül valójában siralmas képe volna egy pesti összejövetelnek. Mindenki elkeseredetten lézengene, a náthájával bíbelődne, és merő unalomból műveket elemezne.

Tíz éve járok kiállításmegnyitókra. Engem eleinte kifejezetten elzsongított a művészeti élet csobogása. Úgy álltam különféle alkalmakon, másokat hallgatva némán, átengedve magamon a híreket, hogy élet volt az arcomon. Aztán a partik mellett szívből megutáltam a megnyitókat is. Mindig érdekelt, hogyan szerveződik egy ilyen esemény. Hogyan kerül egy festő mellé egy író vagy egy művészettörténész? Miért pont ők ketten? Miért viselkednek olyan zavartan és feszélyezetten? Máskor miért ragyog ez a levakarhatatlan mosoly az arcukon? Az volt a benyomásom, itt valami nem stimmel. Arra jutottam, hogy ilyen alkalmakkor általában régi barátok dicsérgetik egymást. (Hangsúlyozom, ez csak az én elképzelésem.) Máskor úgy véltem, egyik a másik fényében szeretne fürdeni: a festő az íróéban vagy az író a festőében attól függően, melyikük a híresebb. Persze olyan is előfordulhat, találgattam, hogy valamilyen körmönfont megélhetési esztéta öblöget a maga begyakorolt bikkfanyelvén, kérésre, akárkiről. Olyan eset is elképzelhető, amikor mindhárom egyszerre forog fönn. Nem igaz? Akkora barátok (vagy barátnők), hogy ki sem látszanak egymás holdudvarából; ünnepi beszédeikben gátlástalanul fényezik egymást, és természetesen a szakmai halandzsa a tájszólásuk.

Legtöbbször, tömegiszonytól szenvedve, hátul állsz, tehát a beszédet nem hallod. Ha kihangosítják, úgyis lesz valami technikai malőr. A képeket csak közelharc árán láthatod, mert általában alig férsz hozzájuk. Ha szeretnél mély benyomást kapni, tisztességesen végiggondolni őket, másnap reggel tiszta fejjel kellene eljönnöd. De úgysem érsz rá, a galéria meg itt kong majd üresen, tele a káli kultúroligarcha festményeivel.

Az értelmiségi hiénák rávetik magukat a pogácsákra. Nem a nyomorúságos páriák az elsők, hanem az ismeretségparaziták, kapcsolathiénák. Eat and go.

Borombovicshoz nem lehet hozzáférni, annyian nyüzsögnek körülötte az udvartartásból. Összevillan a szemünk, kacsintok, fölmutatva jobb hüvelykujjamat. Így aztán nem mondhatja, anélkül mentem el, hogy gratuláltam volna.

Jelet hagyni: itt is jártam. Beírsz a vendégkönyvbe. Jelölsz, mint egy kan vizsla.

Itt van természetesen Dragóner Tyutyu. Elmondja, éspedig nekem, mert véletlenül én álltam hozzá a legközelebb, hogy most járt a szingapúri könyvvásáron, mert malájul is kiadták A csáklyát. Dragóner úgy beszél, mintha minden a világon vele történne meg először. Vele és csakis ővele. Rendben, egy profi iparos, de szépíróként nekem ugyanolyan hamis és fullasztó, mint testközelben.

– Csodálatosan éreztem magam, de folyamatosan dőlt rólam a víz – sóhajtja.
– Olyan meleg volt?
– Nem. Olyan csípősen főznek, hogy majd belehaltam.

Istenem, ez a Dragóner-bőrbe bújt Dragóner-jelenség! Csupa titok és csupa kamuflázs. Itt veri a nyálát, miközben otthon éhezik a családja, szokta mondani Brúnó a bulihiénákra. Ez Drazséra nem áll, aki nemcsak eszik otthon, főz is. Mi több, önjelölt főzőzseni, aki kipakolja a Facebookra a kreációját. „Ezt főztem ebédre, Olgi is segített.” Villámláskor pózba vágják magukat abban a szent hitben, hogy őket fotózza valaki. Bár buliszezonban, lám csak, Olgi sem tud vele lépést tartani.

– Ja! – csap a homlokára. – Találkoztam a volt feleségeddel. Egy fogadáson.
– Eszterrel? – kérdezem riadtan. – Odaát vagy Pesten?
– Már idehaza.
– Eszter nekem sohasem volt a feleségem.
– Jó, akkor a gyermeked anyja.
– Reni is vele volt?
– Persze. Nagyon édes kislány. Eszterre hasonlít. És az új apukája is jó fiú. Mióta is van ez a fickó?
– A kiadói ember?
– Aha.
– Két éve. Tényleg rendes fiú.

Szóval még ez is. Az új apukája! Olyan aljas húzás, hogy tudatosan ezt a szót használja. Hogy tud szúrni, nyilallani! Létezik egyáltalán szingapúri könyvvásár? Fél füllel hallok Esztertől ezekről a vásárokról, de Szingapúrról még soha, bár nem köt mindent az orromra.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.25.