A hiányérzet stációi

IZI rájder

A hiányérzet stációi

Szabados Balázs

2012. május 10., csütörtök 15:32

Anikó elment, és Izabelt is magával vitte. Mindez múlt hétfőn történt, és semmi probléma nem előzte meg. Párom egy hétre hazament a szüleihez Szombathelyre, és magamra hagyott...

Nyomtatás

1. nap

Hurrá! Enyém a lakás, enyém az időm! Olyan, mint mikor még facér voltam, azt csinálok, amit akarok (no persze csak munka után, és módjával). Aznap délutánra még nem szerveztem különprogramot, megnéztem két részt a kedvenc sorozatomból, bevágtam néhány pofa sört, és az autós újsággal fél órán keresztül tespedtem a kádban, anélkül, hogy Izi ott állt volna mellettem, és különféle dolgokat dobált volna a vízbe. A hiánynak csak a szele legyintett meg este (természetesen minden nap beszéltünk telefonon Anikóval), bár az alvás nem volt az igazi, hiszen szívem választottja nem pihegett mellettem az ágyban.

2. nap

Kedden többször is eszembe jutottak a csajaim, de még mindig nem marcangolt a hiányérzet. Az esti program egy jó kis beszélgetős-berúgós parti volt az egyik gyerekkori jó barátommal, aki elszórakoztatott azzal, hogy bár öt nővel kavar egyszerre, tulajdonképpen az igazit keresi, és irigyel engem.

3. nap

Munkába menet Izabelről nézegettem képeket az okostelefonon, és azon gondolkodtam, vajon hiányzom-e neki? A tegnapi elhajlás miatt aznap megint laza programot szerveztem délutánra: egy régi kolléganőmmel találkoztam, akinek már két gyermeke van, és megosztottuk egymással az elmúlt 12 év minden örömét és bánatát. Mikor hazaértem, komoly hiányroham tört rám, azonnal felhívtam Anikót, majd kértem, hogy Izabelt is hívja oda a telefonhoz. A kiscsaj hangos „szia apá"-val nyitott, erre én azt válaszoltam, hogy nagyon szeretem, és ha pénteken odaérek Szombathelyre, akkor megölelem és megpuszilgatom. Anikó azt mondta, hogy Izi ekkor átkarolta az ő kezét, a fejét pedig ráhajtotta a telefonra. Mondanom sem kell, teljesen elolvadtam, és virtuális sírógörcsöm támadt, ami azért könnycseppekben nem öltött testet.

4. nap

Csütörtökön már határozottan szenvedtem, és marhára nem élveztem a „szingli” létet. Izabel mosolygós arcára, gurgulázó nevetésére, ázott-tyúk-szagú nyakszirtjére, és véletlenül kiosztott pofonjaira vágytam, de nagyon. A franc egye meg az egyedüllétet, a haverokkal való piálást, bulizást, nyugodt playstationözést! Én a családomat akarom! Nagy szenvedésemben délután elmentem haverjaimmal biliárdozni, és játék közben valamicskét csökkent a nyomás mellkasomban.

5. nap

Eljött a találkozás napja! Munka után felpattantam a szombathelyi vonatra, és úgy vártam a megérkezés pillanatát, mint sivatagban szomjazó beduin az oázist. Drága apósom jött értem az állomásra, én pedig kérdéseimmel bombáztam, hogy van az én kicsi lányom? A lépcsőn felfelé tágra nyitottam szívem kapuját, majd benyitottam az ajtón, és megláttam a csapzott hajú Izabelt! Szemem fénye mosolyogva odarohant hozzám, átölelt, majd mikor meglátta apósomat a hátam mögött, csak annyit mondott: Papaaaaaaa!!! Nem tudtam mit tenni, leforrázott szívvel átadtam a nagypapának Izit, és inkább Anikó karjaiban leltem vigaszt, aki azt súgta a fülembe, hogy „ne aggódj, a papával szemben itt senkinek sincs esélye”.