A politikailag megosztott társadalom elszegényedik

Veczán Zoltán

2016. november 18., péntek 17:55, frissítve: szombat 12:09

Mennyire bízunk egymásban, a politikában, honfitársainkban és az idegenekben? Hogyan hat mindez az életünkre? – ilyen súlyos kérdéseket boncolgatott csütörtökön az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának konferenciája Budapesten. A kutatók munkájukban a European Social Survey (ESS) Európa-szerte több mint húsz országban elvégzett felméréseire támaszkodtak, és már a megnyitóban megígérték: kellemetlen tények következnek.

Már a megnyitó is érdekes felhangot kapott. Először Rudas Tamás, a kutatóközpont főigazgatója sietett leszögezni, hogy az elhangzó, sokszor „kellemetlen tények” tudományos, és nem politikai kijelentések. Majd Szabó István, a hazánk ESS-részvételét és a kutatásokat finanszírozó, Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal főosztályvezetője száján csúszott ki némi burkolt kritika. Mint mondta, az ESS-féle kutatások segítenek hidat építeni a társadalomtudomány és a politika között; ha pedig ez sikerül, akkor „eljutnánk a tényeken alapuló politikaformálás világába, ami szerencsés lenne”.

A motorháztető alatt

Hazánk már a kezdetek kezdetétől, 2001 óta vesz részt az ESS felméréseiben, amelyek személyes, kérdőíves megkeresésekre alapulnak. A rendkívül megbízható pontosságú kutatásokat kétévente végzik, az eredményeket pedig ingyenesen hozzáférhetővé teszik mindenki számára. A kérdőívekben állandó és változó részek is vannak – a 2014-es, hetedik hullámban például ez utóbbiak a migrációra és az egészségi állapotra vonatkoztak. Az Európai Bizottság által kezdeményezett ESS az egész kontinensen végez felméréseket, többek között az egyes országok demográfiai, társadalmi állapotáról, a lakosság politikai és közéleti véleményéről – mindenütt ugyanarra rákérdezve, így az eredmények nemzetközi szinten is jól összehasonlíthatóak. Magyar részről az akadémia Szociológiai Kutatóintézete és a Politikatudományi Intézete vesz részt a munkában.

Az eredményeket egyébként az MTA TK kötelékében feldolgozó kutatók – Medve-Bálint Gergő és Boda Zsolt – arról beszéltek, hogy Kelet-Közép-Európában az intézményekbe vetett bizalom változékony, és alapvetően alacsonyabb volt, mint a nyugati országokban. Nem is kicsit: előbbiek egy tízes skálán 5,61, térségünk 3,66 pontyi bizalmat szavazott az olyan intézményeknek, mint a parlament, a jogrendszer vagy a rendőrség. Ráadásul térségünk abban is más, hogy ezek iránt az elvileg egymástól független intézmények iránti bizalom is jobban együtt mozog, függetlenül az egyes intézmény teljesítményétől – ha csak nincs például egy NAV-botrány, ami az adóhatóságra üt elsősorban vissza. Nyolc választást vizsgáltak meg, ezekből pedig egyértelművé vált: térségünkben komoly bizalomváltozással – általában növekedéssel – jár maga a voksolás is, így volt ez Észtországban és Szlovéniában. Mindezt pedig elsősorban a győztes pártra szavazó polgárok erősebb bizalma okozta. De az is jellemző volt, hogy a kelet-európaiaknál sokkal erősebb volt ez a bizalmi különbség, mint a nyugatiaknál. Tehát – állapították meg – térségünkben az intézményi bizalmat is alapvetően az emberek pártpreferenciája határozza meg. Ezen viszont csak a politikától függetlenebb intézményrendszerekkel lehetne változtatni.

Európa „bizalomtérképét” Ságvári Bence próbálta felrajzolni. Mint elmondta: itt is a skandináv és észak-nyugat-európai országok alkotják az élbolyt, amelyet banán alakú karéjban fognak körbe Portugáliától Lengyelországig az átlagnál kevésbé bízó országok. A bizalom értelemszerűen jellemzően magasabb ott, ahol jól teljesít a gazdaság – a két dolog egymástól függetlenül nem is létezhet. A kutató egy másik érdekes változóra is rámutatott: míg Európában 2002 és 2014 között némiképp nőtt a bizalom szintje – tízes skálán 5,35-ről 5,5-re – addig hazánkban trendszinten ugyan megvolt ez, de míg 2010 és 2012 között erősen nőtt, azóta nagyot zuhant a bizalom. Ságvári kiemelte: a legnagyobb különbség bizalom terén az idősek között volt: a skandinávoknál ők bíznak a leginkább, míg a visegrádi országokban minél idősebb valaki, annál gyanakvóbb. Ugyanakkor a visegrádi – így a magyar – fiatalok egyre bizakodóbbak, így – bár még mindig nagy a különbség – egyre közelebb kerülnek az egyre gyanakvóbbá váló nyugati fiatalokhoz.

Közhely, hogy a politikai érdeklődés csökken – mondta el Oross Dániel – ezen belül is hazánk a csehek utáni legérdektelenebb társadalom.

Ráadásul a politika szó is szinte szitokszó lett. Egy 2015-ös felmérésükben például a „hazugság”, „korrupció”, „Orbán”, „csalás” szavak jutottak eszükbe a megkérdezett hallgatóknak

– ők saját kutatásaikban éppen ezért kénytelenek voltak a „közélet” kifejezésre cserélni a „politikát”. Kutatópartnere, Szabó Andrea az ESS adataiból kiindulva arról beszélt, hogy az európai lakosság nagyobb része azt gondolja, hogy a politika nem enged beleszólást az állampolgároknak, hazánk ebben a bizalmi szinthez hasonlóan elég rosszul teljesít. Zártnak látjuk a politikai rendszert, és saját magunkat sem tartjuk alkalmasnak arra, hogy aktív politikai szerepet vállaljunk – idézte a felméréseket. Mivel a képzettebb válaszadók most is magabiztosabbak voltak, ezért a kutatók úgy vélték, az ördögi körből az egyetlen kitörési lehetőség a jobb oktatás lenne. Persze, csak ha volna erre szándék.

A zsebünkön érezzük a megosztottságot

Ha nagyon távol áll egymástól a kormánypártok és az ellenzék szimpatizánsainak elégedettségi szintje, az a gazdaság egészére káros – állapította meg Patkós Veronika, aki a pártokhoz kötött elfogultságról beszélt. Ebben a kérdésben pedig hazánk egyszerűen „lemegy az ESS térképéről”. Óriási a polarizáció: másfélszer elégedettebbek voltak a kormánypártiak, mint az ellenzékiek. Ez pedig baj: egyrészt nem ösztönzi a kormányt a jó teljesítményre, hiszen a szimpatizánsai szavazataira mindig számíthat, az ellenzékre voksolók pedig úgysem ismerik el sosem, nem érdemes teljesíteni. Másrészt az egymást váltó kormányok egymás reformjai alól húzzák ki a talajt, négy-nyolcévente újrarajzolják a rendszert, ez kiszámíthatatlan gazdasági környezetet hoz, amit a befektetők sem szeretnek. Harmadrészt pedig a legerősebb szereplőket nem a teljesítményük, hanem a kormányhoz való lojalitásuk emeli ki (ezt nevezte egyébként haveri kapitalizmusnak a Transparency International). Ez a számokban is megjelenik – húzta alá –: a pártszinten nagyon polarizált országokban 1, az alig polarizáltakban 2,8 százalékos volt a GDP növekedése, de minden más gazdasági mutató esetében ez volt a tendencia.

Mindenkit gyűlölünk?

Borús képet festett a hazai idegenellenességről Messing Vera és Ságvári Bence: még úgy is, hogy az ESS adatait még a menekültválság kirobbanása előtt vették fel. A számok megmutatták, hogy a részt vevő országok között messze hazánk a legelutasítóbb, ráadásul szinte minden „idegen” származási csoporttal szemben: a romák és muzulmánok a legutáltabbak, az Európán kívüli szegények és a zsidók követik őket. A legkevésbé a határon túli magyar állampolgárokkal van bajuk a válaszadóknak, de ez is tíz fölötti százalékot jelent. Ami még érdekes, hogy valakinek a befogadását a magyar válaszadók nagyságrendileg majdnem hasonló aránya kötötte fehér bőrszínhez és keresztény kulturális háttérhez, mint magyar nyelvtudáshoz és hiányszakma ismeretéhez.

Hogy ez mivel függ össze, a kutatók nagy meglepetéseket nem találtak: hazánkban az idősebbek, iskolázatlanabbak, szegényebbek, párt szerint pedig a Jobbik- és a Szocialista párti szimpatizánsok a legelutasítóbbak. Ugyanakkor nem csak pénz kérdése a dolog: mint kiderült, a gazdagabbak befogadóbbak, de

még a legjobban élő magyarok is elutasítóbbak, mint a legrosszabbul élő csehek.

Itt inkább a státuszféltés érvényesül (azaz a kormány jó lóra tett, amikor a „nem veheted el a munkánkat”-jellegű üzenetekkel operált, tehetjük hozzá). Ugyanis éppen abban a csoportban utasítják el a legtöbben az idegeneket, akiket a kutatók a „lecsúszók” közé soroltak: ők azok a 25 és 49 éves kor közöttiek, akik fiatalabb korukban jobban éltek.

Másrészt az oktatást vették elő: a spontán szegregálódó, szelektív iskolarendszerben a diákok nem találkoznak a sajátjuktól eltérő csoportokkal, így kevésbé ismerik és tolerálják a másságot. Keveset tanulnak a migránsokról és a romákról, valamint a hierarchikus, büntetésen alapuló, nem demokratikus iskolai nevelés is az intolerancia táptalaja.