Bucsy Levente
Bucsy Levente

„Katiny” – a ma is mintha kissé idegenül, jó esetben karistolóan hangzó nevet adták a Károli egyetem csütörtöki konferenciájának, amely az intézmény, a történelem fehér foltjait vizsgáló sorozatának első állomása volt. Az eszmecsere viszont nem korlátozódott a szovjetek tömegmészárlása fölötti lamentálásba; mint Kun Miklós történész és moderátor hangsúlyozta, az egész Katiny-szindrómáról szó van. Egy helyzet utóéletéről, a több évtizeddel később feloldott kutathatósági tilalomról, ami nem az oroszok ellen irányul, sokkal inkább tükörtartás a sztálini rendszer elé. Az első felszólaló, Rétvári Bence KIM-államtitkár is éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy sem térben, sem időben nem elszigetelhető esemény középosztálybeliek ezreinek szisztematikus kivégzése.

A katinyi vérengzés néven ismert tömeggyilkosságról a Szovjet Kommunista Párt vezetőtestülete 1940. március 5-én hozott döntést; a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel tiszteket és főtiszteket végezték ki az NKVD egységei. Az áldozatok száma 20-22 ezer fő lehet. Nevét onnan kapta, hogy a gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katinyban, a Tver melletti Mednojében és a ma Harkov elővárosát képező Pjatyihatka erdeiben tömegsírokban hantolták el. Mind a gyilkosságokat, mind pedig az áldozatok eltüntetését nagy titokban végezték, de a németek már 1943-ban felfedezték az első tömegsírokat a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, Katiny erdeiben. A vérengzéseknek magyar áldozata is volt, Korompay Emánuel tartalékos százados, a Varsói Egyetem magyar lektora. A lengyel parlament 2007-es döntése alapján április 13-a a katinyi bűntény áldozatainak emléknapja.

– Közép-Európában a diktatúrák szempontjából nincs külön magyar, lengyel vagy cseh történelem, hanem közép-európai történelem, és nem csak azért, mert a katinyi tragédiának magyar áldozatai is voltak; a középréteg megtámadásával 22 ezer emberrel végeztek. Nálunk is volt bebörtönzés, kitelepítés, internálás, megpróbálták eltörni a nemzet gerincét. Az egyik országban Recsknek, Andrássy út 60.-nak hívták, a másikban Katinynak, Gulagnak – fogalmazott az államtitkár. Rétvári a sebek begyógyításához vezető út jeleként értékelte, hogy ma már ugyanúgy három lengyel egyetemen van magyar nyelvű képzés, mint magyar egyetemen lengyel szak, március 15-én lengyelek ezrei érkeztek hozzánk, s magyarok százai vonattal zarándokoltak Lengyelországba. Ez pedig szerinte egyfajta missziót is felmutat Európában, ahol azért is fontos sikereket elérni, mert sokszor érezhetjük úgy, hogy csak másodrendű állampolgárok vagyunk.

Ő is rámutatott arra, hogy Katiny témája nem volt kutatható a rendszerváltozásig, ami miatt meg különösen fontosak az ilyen szakmai eszmecserék; korábban csak a „németek hibája volt”, de mostantól sok félreértés, tisztázatlan kérdés és tudatos dezinformáció kerül tisztába.

A konferencia másik politikus résztvevője az a Horváth János volt, aki volt az ÁVH és a Gulag foglya is. A parlament fideszes korelnöke társszerzője a történelem sötét fejezeteinek feltárása céljából íródott, Tiltott történelmünk című kötetnek.

– Azt kommunikálom benne az olvasókkal, hogy a hatalom sokáig megtiltotta történelmünk tudását. Sokat beszéltem erről az emigrációban Nagy Ferenc miniszterelnökkel és Mikolajczyk lengyel kormányfővel – idézte a történelmi idők tanúja, aki szerint „nem tudni” annyit tesz, mint „szegényebbnek lenni”. Felidézte, '56 október 23-a is a lengyelek által kezdődött, és a huszadik századnak volt egy olyan rövid szakasza, amikor a világ egyetlen, lengyel nyelvű középiskolája Balatonbogláron volt, Varga Béla plébános vezetésével. „Aki ismeri a lengyel eseményeket, jobb magyar is lesz” – tette hozzá Horváth János.