Énekelni jó. Sokan énekelni még jobb. Tömeggel énekelni csodálatos, hátborzongató, libabőrös érzés, futballpályán is, különösen, ha a verze és a refrén nem merül ki az ellenfél édesanyjának emlegetésében. Az írek nem ugráltak le hidakról elkeseredésükben, nem szaggatták fel a székeket, nem lődöztek pirotechnikai eszközöket a pályára és nem vonultak fel habzó szájjal a nemzeti ünnepükön. Jó, nem az angolokkal játszottak, de akkor is. Emberhang.

Az írek nagy szegénységből vágtak neki a XX. századnak. Most egész jól megvannak. Magyarországon ma a legoptimistább becslések szerint is legalább négymillió nagyon szegény ember él, és ugyanannyian jó úton vannak, hogy hamarosan beérjék őket. Tovább ketyeg a hitelbomba, a haza a végrehajtók eldorádója, és a végrehajtók jó része egész egyszerűen bűnöző. A helyzet az, hogy a bűnöző üldöz, a bűnüldöző pedig nézelődik. Közben ezresével húznak a magyarok Írországba. Hamarosan várost alapíthatnak, mint az írek Bostont annak idején.

 

Fotó: BBC

 

A magyarok többsége egyáltalán nem megy nyaralni, a Balatont sem tudja megfizetni. Szünet nélkül gyötri és betegíti magát tovább. A Balatonnal meg az a helyzet, hogy mire egy négytagú család kifizeti a parkolási díjat és a strandbelépőt, már víziszonya támad. Azt álmodtam, hogy Horvátországban fizetőssé tették a fürdőzést az Adrián. A robbanásra felriadtam. Nehéz lesz így versenyezni, a parkolótársaságok arroganciájától pedig szépen alakul a gyűlölet. Pedig csak Rolls Royce-ra gyűjtenek.

 

 

Mexikóban az egyre durvább szegénységre keresik a választ a G20-ak. Nem fogják megtalálni. Rossz helyen kutakodnak, azt is negyedgőzzel. Ha kimennének az utcára, túl a húszezer katonán és rendőrön, Rióban például hamarosan csinos kis favellákra bukkannának. Brazíliában dübörög a gazdaság, a teljesítménykényszeresek ájult tisztelettel nézegetik a GDP-jüket. Pedig nem azt kéne mérni, hanem a boldogságfaktort, mint Bhutánban.

 

 

Hol a boldogság mostanában? Az orgazmus például egyelőre még ingyen van, csak érteni kell hozzá. Segédeszköz: Kate Taylor: Az igazi orgazmus (Alexandra Kiadó, 2012). Őszinte cucc, semmi képmutatás, lacafaca. Spock dokinak már amúgy is meszeltek, kinyírta az internet, mint a videó a rádiósztárt. Maradt a pornó, ami inkább árt, mint használ az önbecsülésnek, ha a fiatalkorú néző nincs tisztában a vágás technikájával. Persze Kate Taylor könyve sem növeli az önbizalmat minden sorával („Akkor ezt képzeld el : a nők 78%-a maga vallotta be, hogy a szex közbeni orgazmus eléréséhez használni kell a képzeletüket, önkielégítésnél pedig ez az arány 99%!” Lefordítom: a Pityu helyére befigyel az Antonio Banderas), különösen abban a kultúrkörben, ahol minden nő kurva, kivéve anyám és a húgom.

Élni pedig így kell: