Bucsy Levente
Bucsy Levente

Két és fél órát kellett várni a kezdés után, míg végre valami dinamikája lett annak a szlovák–magyar történészvitának, amit pénteken estébe nyúlóan tartottak a budapesti Szlovák Intézetben, Budapesten. Megvolt a hosszas óvatoskodás oka: egy nappal korábban egy hasonló rendezvényen igen parázs volt a hangulat, ezért is vettek vissza a jórészt szlovák nyelven zajló diskurzus során. Persze nem került elő a sztenderd vicc, hogy „Érdekel a szlovák történelem? Átküldöm SMS-ben!”, de azért elhangzott néhány, mai füllel furcsának ható kijelentés – a történészek azonban már tudni vélik, egy paradigmaváltásnak köszönhetően ez már talán nem lesz sokáig így.

Nos, az est Peter Weiss budapesti szlovák nagykövet figyelmét is felkeltette, így ő is fültanúja volt a kicsit hosszúra nyúlt első felvonásnak, ahol számos kiadvány bemutatására sor került – az egyik szlovák érdeklődőknek kínálja az elmúlt húsz év Magyarországát, a másik egy Komárom-könyv, amely 60 „oral historyn” keresztül mutatja be azt, hogyan élte át az elmúlt évtizedeket a határ egyik, illetve a másik oldalán élő komáromi. Utóbbiból egyébként a bemutató Vajda Barnabás (adjunktus – Selye János Egyetem, Komárom) azt a fontos végkövetkeztetést vonta le, hogy Trianon traumája az ott élő, alapvetően bezárkózott közösségek számára csak a hetedik legsúlyosabb teher, első helyen a benesi dekrétumok és következményei állnak. Vajda egyébként a 2008–2009-es kutatások során megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a magyarok milyen mély gyűlölettel éreznek a szlovákok iránt. (A közönség soraiból ekkor valaki halkan azt mondta, semmit nem tud Magyarországról.)

A Limes folyóirat 25. évfolyamában megjelent dupla szám jelentette az utolsó bemutatnivalót. Ennek kapcsán Miroslav Michela azt jelentette ki, hogy a legfontosabb cél az együttműködni tudás; ő és csapata úgy döntött, hogy politikai, diplomáciai mederből kicsit más irányba terelik a történész szakmabeli diskurzust. A Limesben olvasható Romsics Ignác egy tanulmánya arról, hogyan gondolkodnak Trianonról magyar politikusok, de ugyanez a téma Simon Attila dolgozatában is, csak éppen a Felvidék magyarjainak látásmódjában. Ablonczy Balázs a Magyarországra települt felvidékiek Trianonját dolgozta fel egy tanulmány erejéig, Vörös László pedig a szlovák és a magyar történetírásban helyezi el a hazánk felszabdalását eredményező diktátumot.

Nemzeti kontra analitikus

Ekkor egy rövid pogácsázás után végre következtek az érvek Miroslav Michela koordinálásában. A moderátor úgy látja, a múltat az erre fölkent intézmények, a kritikai szellemben dolgozó historiográfia és az egyes családi hagyományok más és más változatban őrzik meg. A nehezen vitatható kijelentést követően Szarka László kapott szót. Az MTA felvidéki doktora e felütéssel kezdett: „Én idősebb vagyok, több mindenre emlékszem”, majd nyomban hozzátette, csak viccelt. Kifejtette a Michela által elkezdett gondolatot: a 20-as években megindult szlovákiai történetírás 1989-ig egyre növekvő szakadékot teremtett a hivatalos és az emberekben élő történelem között, a rendszerváltozáskor viszont fordulat történt, elkezdhettek egymással kommunikálni a történészek, és a nemzetállami szemléletű „iskola” mellett differenciált gondolkodás kezdődött el. A csütörtöki pozsonyi vitának is szerinte éppen ez a tanulsága: túl kell lépni a „nemzetileg hangszerelt módszertanokon”.

Vörös László (balról), Demmel József, Simon Attila, Miroslav Michela, Roman Holec és Szarka László
Vörös László (balról), Demmel József, Simon Attila, Miroslav Michela, Roman Holec és Szarka László



Roman Holec, ahogy szót kapott, elmondta, ő most tanúként és nem történészként beszél. Szerinte már azon az úton járnak, ami elvezethet majd egy közös tankönyv megírásához, sőt, magát a szlovák történetírást tartja már elég érettnek ahhoz, hogy megalkossa a történelmi Magyarországról szóló átfogó munkáját, szlovák szemszögből. A bátor kijelentés után még elmondta, hogy ha megszületik egy közös tankönyv a magyarokkal, akkor ő bizony megírja annak a könyvnek a megszületését is, ez pedig az ő kálváriája lesz, hiszen közben le kell majd mondania három másik könyv megírásáról.

Talán a szintén Felvidéken dolgozó Vörös László mért – szlovák nyelvű előadásában – leginkább patikamérlegen: van egyrészt egy nemzeti történetírói iskola, az úgynevezett legitimitást eredményező identitásképző, ami olyan történelmet szül, „ami a miénk”, másrészt van az analitikai történetírás, amelynek a legfontosabb célja az, hogy a konkrét történelmi szereplőket konkrétan tetten érje. Az első iskola követői alapján „közös kiindulópontok keresése lehetetlen”, az analitikai megközelítés viszont teljesen más alapállású. Az persze, hogy Trianont „1918–1920-as dezintegrációnak” nevezte, a Trianon szót pedig nem említette, meglehet, nem teszi elfogadottabbá egyes történészi körökben.

Írjanak végre életrajzi lexikont!

Demmel József – az ő könyvének tavalyi bemutatóján már jelen voltunk – békéscsabai szlovákszakértő praktikusabb megközelítést ajánlott: „Most hogyan tovább?” Be lehet-e indítani egy magyar–szlovák periodikát a közeljövőben az évente 4-5 konferencia alapján? Létrehoznak-e a szlovákok egy szlovák életrajzi lexikont, ami végre történészi viták alapja lehetne? Ezeket a kérdéseket sorolta Holec felé fordulva, emlékeztetve, hogy csak Szinnyei József 100 éves munkája áll jelenleg rendelkezésre életrajzok tekintetében, azóta pedig semmi.

Simon Attila szavai szintén ébresztőt fújtak az álmosító levegőtlenségű, II. emeleti aulában. Szerinte a sztereotípiák igenis fontosak, mert megkönnyítik tájékozódásunkat a világban és a történelemben is. Baj akkor van, ha foglyai vagyunk azoknak, mert a közvélemény történészek tankönyveiből tanulnak. Arra is rámutatott, hogy a „nemzeti iskolán” való felülemelkedés nem valósul meg egykönnyen, mégpedig azért nem, mert mindkét ország kutatói nemzeti intézményekben, állami pénzből dolgoznak, bizonyos elvárásoknak megfelelve. Találóan fogalmazott, amikor azt mondta: „közös a múltunk, de eltérő a történelmünk”, a kettőt szerinte viszont közelíteni kell egymáshoz. Simon büszke arra, hogy a közös múlt nagy része konfliktusmentes volt, nincsenek tömegsírok egyik vagy másik országban, és sokakkal ellentétben azt is le tudja szögezni, hogy a történészi látásmódok közt nem Trianonkor kezdett kinyílni az olló, hanem a XIX. században, „a modern nemzetteremtés” idején.

Szlovák zárszó

Zárszóra megint Holec következett: nekik, szlovákoknak van két előnyük, amit nem aknáznak ki kellő mértékben – az egyik szerint „lehet, hogy azért, mert gyakrabban veszünk el magyar nőket, mint magyarok szlovákot”, de jobban beszélnek magyarul a szlovák történészek, mint fordítva. Mindennek a legvégén még Peter Weiss kicsit elterelte a történelem területéről a beszélgetést, mondván, vannak fontosabb dolgok is ennél: 1937 óta nem született például új szlovák–magyar szótár.

Hogy a vita ezúttal nem fajult el, bizonyára jórészt annak köszönhető, hogy konkrétumokba egyáltalán nem bocsátkoztak az est szereplői, no és persze hogy lejárt az idő. Inkább lementek a földszintre juhtúrós galuskát enni.