Ez tízezer éve is vicc volt + Videó

Gabay Balázs

2012. február 12., 14:30
A főiskola-halmozó Hadházi László kutyakiképzési előadóként is megállta a helyét, és akkor sem esett pánikba, amikor megfigyelték. Fotósként Erdélyben is „csempészett”, ma már inkább könyvet ír és a stand-up tölti ki a mindennapjait. A „hangulatkarbantartó” a színpadon érzi magát a legjobban – a poénhegy tetején.
Hirdetés

– Szinte felsorolhatatlan számú főiskolára járt...
– A mezőgazdasági főiskola volt az első, oda egész sokáig jártam. Aztán jött a testnevelési főiskola, majd az államigazgatási. Utóbbi idején az önkormányzatnál dolgoztam, szóval innen a motiváció.

– Utóbbit speciel miért hagyta ott?
– Miért is? Ja, igen. Nem mentem el szóbelizni, mert László napra esett a vizsga napja. Az egészségügyi főiskolára szintén keveset jártam. Következett a rendőrtiszti, de nem illettünk egymáshoz.


– Egymástól homlokegyenest különböző intézményekről van szó, hogy sikerült így összeválogatni őket? Csak kereste az útját, mint Ákos?
– Mindenki keresi. Ez is tetszett, az is. Végül meg aztán egyik sem. A testnevelési fősulis korszak például úgy indult, hogy sportlövészként szóbeli megállapodást kötöttem a Magyar Honvédelmi Szövetséggel (MHSZ). Azt mondták, fizetik a tanulmányaimat, de nem tették, szóval itt meg is feneklettek a tanulmányok. Sokszor akadt, hogy az aktuálisan végzett munkához társítottam a főiskolákat.

– A rendőrtisztit valahogy akkor sem tudom beilleszteni a sorba...
– Az aranykoszorús sportlövészeket kiemelten kezelték, aki ilyen minősítést kapott, az akár a főiskolára is jelentkezhetett. Azt gondoltam, hogy ez nekem való lesz, de aztán a suliban azt mondták, mégsem az. A különleges bánásmód többek között abból is állt, hogy megfigyeltek, követtek.

– Próbálta viccesen felfogni a dolgot?
– Igen, olyannyira, hogy egyszer be is hívattak, hogy most már ne szórakozzak.

– Milyen „merényletet” követett el?
– Kutyakiképzési előadó voltam a határőrségnél, és az egyik objektum-ellenőrzéskor a sofőr mondta, hogy követnek bennünket. Én erre azt mondtam: szívassuk meg őket. Aztán jött is a telefon, hogy menjek már be a felettesemhez. Probléma volt a hozzáállásommal, a szolgálati fényképemmel, szóval sok mindennel. Végül aztán azt mondták: „nekünk valami otthon ülős emberre lenne szükségünk”. Én nem voltam az, szóval távoztam. Előtte még adott egy telefonszámot a felettesem, és azt mondta, ha gondom van, hívjam nyugodtan. Búcsúzóul annyit mondott, hogy rendőrnek azért ne menjek el. Másnap jelentkeztem a nyíregyházi kapitányságon. Mondtam, hogy az orvosi vizsgálatokon már túl is estem, és itt van egy telefonszám, ezen érdeklődhetnek felőlem. Felhívták a számot, ahonnan természetesen azt üzenték nekem, hogy nem kellene sokat próbálkozni. Inkább megúsztam ezeket a dolgokat, mintsem csalódásként éltem volna meg.

– Szóval akkor az államvizsgát sehol nem várta meg.
– Nem igazán. A fotóriporteri iskolát sikerült viszont elvégezni. A rendszerváltás előtt egyszer Erdélyben is dolgoztam a Die katolische Welt című lapnak. Egy erdélyi pap interjút adott nekik, aki később eltűnt. Őt kellett volna felkutatni, lefotózni. Na, ebből végül az lett, hogy magyar családok, akiknek a rokonai, barátai ki tudtak szökni Svájcba, vagy más nyugati országba, velünk küldözgettek csomagokat. Emiatt végül ki is tiltottak minket Romániából, de egy hónapra rá jött a forradalom, úgyhogy ez nem jelentett többé problémát.

– Budapesten is meg tudott maradni debreceninek?
– Sosem laktam Budapesten. Szép város, de nyáron számomra elviselhetetlen, úgyhogy nem is vágyom ide túlságosan. Amikor Budapesten van dolgom, feleségem nagybátyjának a házában lakom. A belvárosig be sem jövök kocsival, Hűvösvölgyben leteszem a járgányt, és villamosozom. Egyértelműen villamospárti vagyok.

– Ha pisztolyt tartanának a fejéhez, a rádió–televízó–írás aranyháromszög melyik sarkát választaná?
– Elég evidens a válasz: a klubbeli fellépéseket. A tévéért nem túlságosan vagyok oda, a rádiókabaréért viszont annál inkább. Aki gyermekként is a kabaré bűvkörében nőtt fel, annak hatalmas élményt jelent itt dolgozni. Amikor az általad megírt jelenetet életre kelti egy-két őrült színész, na, annál nincs jobb érzés. Marha jó! Mostanában már a televízióban is bemutatják ezeket a jeleneteket, őrült jó érzés látni ezt. Magam egyébként nem vagyok tévéőrült. Azokat értékelem a legjobban, akik személyesen eljönnek megnézni a fellépéseket. A másik probléma, hogy ami lemegy a televízióban, az egyből megy fel a netre, ahol annyiszor nézed meg a jelenetet, ahányszor csak kedved szottyan. Ezáltal viszont azok a poénok, melyek tényleg jól sikerültek, és később is szívesen felhasználnád, elvesznek. Mintha a kezemet fűrészelnék le ilyenkor.

– És az írás? Önöknek talán az jelenti mindennek az alapját.
– Így van. Akad olyan munka, amit azért vállalunk el, mert együtt dolgozhatunk. Ez az egyik legizgalmasabb része az alkotómunkának. Tegnap például írtunk Litkay Gergellyel egy jelenetet, és amikor lefeküdtem aludni, még az ágyban is hangosan röhögtem rajta, akkora baromságot találtunk ki. Remélem persze, hogy a közönségnek is hasonlóképp fog tetszeni.

Címkék

Előző cikk

Most eldőlhet: csóró leszel és boldogtalan egy életen át?
Most eldőlhet: csóró leszel és boldogtalan egy életen át? 2012. február 08. , szerda 12:35

Következő cikk

Nem izgulja túl, így nyer + Videó
Nem izgulja túl, így nyer + Videó 2012. február 15. , szerda 07:30
Hirdetés

MNO vezető hírek

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Időpont
2012
05
17
Megye
Város
Mozi
KERESÉS

Fülbevaló

MNO videók