Kovács András
Kovács András
„Voltak, akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt” – mindezeket Teleki Júlia Hol vannak a sírok? című regényében olvashatjuk, amely az 1944–45-ös délvidéki mészárlásokról szól.

Tomislav Nikolić a szavazatok 49,51, Boris Tadić pedig 47,35 százalékát szerezte meg a szerbiai elnökválasztás második fordulójában. Ezzel az eredménnyel minden bizonnyal az egykori szlavóniai csetnikvezér, délszláv háborús szereplő foglalhatja el a belgrádi elnöki palotát. A csetnikek egyebek mellett etnikai tisztogatásokat hajtottak végre a felbomló jugoszláviai területén, sem a nőket, sem a gyerekeket nem kímélték, és természetesen a magyarok elleni vérengzésekben is részt vettek.

Ennek fényében joggal vetődik fel a kérdés, hogy az eddigi jónak mondható szerb–magyar viszony, valamint a magyarokat ért 1944–45-ös vérengzések feltárása milyen irányt vesz majd. A múlt és a Nikolić mögött álló keményvonalas politikusok vélhetően nem a megbékélés és a történelmi múlt teljes feltárására fognak törekedni. A jeltelen sírokban lévő magyar áldozatok újratemetése is további késedelmet szenvedhet.

„Ki kell használnunk a lehetőségeket”

„Az új szerb elnök személyével kapcsolatban először az elismerésemet fejezem ki, és abbeli reményemet, hogy a jövőben a magyar–szerb kapcsolatok továbbfejlődnek majd, valamint az európai integrációs folyamat is folytatódik – jelentette ki az MNO-nak Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára. – Ha ezek a remények beigazolódnak, akkor folytatódhat a magyar–szerb történészbizottság tényfeltáró munkája és a kárpótlási folyamat is, amely már eddig is komoly eredményeket ért el.” Németh szólt arról is: jelenleg nehéz megmondani, milyen összetételű lesz a szerb vezetés.

Az EU-csatlakozási folyamatban ki kell használnunk a benne rejlő lehetőségeket – reagált a politikus arra a felvetésünkre, hogy ha nem sikerül megfelelő végtisztességet nyújtani a délvidéki mészárlás áldozatainak, arra már az uniós keretek között sem lesz lehetőség. Németh rámutatott arra, hogy a szocialista kormányok többek között Románia csatlakozása esetén sem éltek ilyen eszközökkel, ami mindenképpen politikai hiba volt, amit a mostani kormány nem fog elkövetni.

Nincs veszély?

Sokcsevits Dénes történész az MNO-nak adott interjújában többek között elmondta, nagyon sokan vannak Nikolić mögött, akik meglehetősen agresszív politikát folytattak a kilencvenes években. Akkor váltak européerré, amikor Nikolić rájött, hogy a klasszikus retorikával nem tudja meghódítani a szerb választókat. Nikolić pártjának tagsága és a szavazói esetében kérdés, hogy mennyiben tudnák elfogadni az uniós tagsággal járó kötelezettségeket.

Kormánypárti forrásaink szerint nem várható jelentős elmozdulás a viszonyban. Jelenleg is vannak kapcsolatok a Szerb Haladó Párttal, és az eddigi találkozások során sem voltak elutasítóak irányukban. Úgy látják, a kulturális autonómia nincs veszélyben, és nem tartanak magyarellenes lépésektől sem, mivel az adott esetben hátráltatná a balkáni ország uniós integrációját. Nikolićék inkább albánellenesek, és a kampányban is inkább velük szemben tettek kijelentéseket – vélték forrásaink.

A délvidéki magyarok tragédiája a magyar történelem egyik legsötétebb fejezete, a mai ésszel felfoghatatlan népirtás mégis a XX. század legkevésbé ismert eseményei közé tartozik. A Vajdaság területén mintegy 40 internálótábort állítottak fel, melyekbe közel 200 ezer, főleg német nemzetiségű embert zártak. A magyar foglyok zömmel a Szabadkán, Újvidéken, Zomboron, Nagybecskereken, Topolyán, Nagykikindán, Versecen és Járeken létesített táborokba kerültek. A táborokba zárt magyarokról megközelítő számadat sem áll rendelkezésre.

Több tízezer áldozat

A magyarellenes terrorhadjárat nem mindenhol azonos módon zajlott, Becse, Mohol, Bajmok, Zombor, Bezdán, Temerin, Újvidék és Szabadka volt a legvéresebb események színhelye. A terrorhadjárat része volt a magyarok és németek tömeges elűzése. A magyar Belügyminisztérium és Külügyminisztérium korabeli iratai szerint 1945 áprilisa és novembere között szerb fegyveresek 5–10 ezres csoportokban svábokat és magyarokat hajtották át a határon magyarországi területre. A kitoloncolások csak 1946 júniusában szűntek meg.

A tömeggyilkosságok magyar áldozatainak teljes száma pontosan nem határozható meg. Svetozar Kostić Capo, a Népvédelmi Osztály akkori vajdasági vezetője szerint a belügyi csapatok összesen mintegy 20 ezer magyart öltek meg. További visszaemlékezések, szemtanú-beszámolók és helyi dokumentumok alapján a szerbiai magyar kutatók leggyakrabban 15–20 ezerben adják meg a vérengzések magyar áldozatainak számát.

Nem volt rehabilitálás

Az alaptalan vádak alól az áldozatokat és a hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a csetnik mozgalmat teljes mértékben rehabilitálták Szerbiában. Fontos azt is megemlíteni, hogy a csetnikek hasonló módszerekkel „dolgoztak” mint a délvidéki mészárlás idején Tito partizánjai. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

A csetnikek falvakat romboltak le, védtelen civileket gyilkoltak és űztek el tömegesen. Az első mészárlás 1991. augusztus elején, a kelet-szlavóniai Dálya (Dalj) faluban történt. Az Arkan vezette Tigrisek és helyi fegyveresek 11 horvát civilt hurcoltak el és lőttek agyon, majd kivégeztek 28 horvát rendőrt. A holttesteket a Dunába dobták. Októberben a krajinai szerb és jugoszláv katonák elfoglalták Lovast. Tucatnyi helyi lakost kivégeztek, nőket erőszakoltak meg. Mintegy 50 civilt hajtottak az aknamezőre, majd tüzet nyitottak rájuk. Az áldozatok nagy része idős ember volt.

A kilencvenes években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az interneten.