A közönség legalábbis így gondolja. Hamar megdől az a teóriánk, hogy a buli végére eltaposott szemüvegek, elveszített receptek, kitört tolókocsi kerekek, eldobált inzulinos fecskendők és gyógyszeres fiolák, valamint kicsorbult járókeretek borítják majd a küzdőteret. Valamint hogy ha megdobnak egy testszínű alakformáló bugyival, feldagad az arcom. Tolják föl az erőt és a szeretetet rendesen.

 

 


Ezekből van elég a színpadon is. Hosszú napok óta együtt vagyunk, lassan többet nézegetjük egymást, mint a családunkat. Jó nézni a fejeket, ahogy nagyon keményen tolják. Jó nézni az arcukat, ahogy zenélnek. Végül is ők jelentették életem egyik legizgalmasabb szakaszát, vagy mi.

 

 


Nincs bennünk nosztalgia, nem vagyunk a retróvonat részei. A páni halálfélelmet lassan felváltja egy dózis adrenalin, mint amikor Vincent Vega beledurrantotta a tűt Marcellus nőjének szívébe.

 


Arra a másfél órára eltűnnek a tankok, a bankok, a számlák, az első gitárhang kisöpri őket a pajta ajtaján, egyenesen a világ szemétdombjára. Maradnak az Egyesült Álmok. Újra.

 

 

Fotók: Éberling András

Hamarosan vízre szállunk. A következő állomás június 7. A38 hajó. 
Hűs dunai szél, meg ilyenek.