Igen, de ez a keddi, az Alexandra Irodalmi Kávéházban megtartott rendezvény is telt házasra sikerült, úgyhogy napsütés ide vagy oda, bizony pótpuffokra is jócskán szükség volt ahhoz, hogy minden jelenlévő kényelmesen végighallgathassa a szerző, valamint Gerő András történész és Lakner Zoltán politológus beszélgetését Stumpf András újságíró moderálásában.

Objektív kép nincs Horthyról, csak kultusza és ellenkultusza, a magyar történészszakma is adós egy klasszikus monográfiával – hangzott el a bevezetőben, és alig egy óra alatt kiderült: bőven lenne még téma, ami kidolgozásra vár a kormányzó személye és/vagy történelmi szerepe kapcsán. Turbucz is így látja ezt, azonban rögtön leszögezte: már terjedelmi okokból sem tud a felmerülő kérdésekre választ adni „új” könyvében, ráadásul a rendelkezésére álló kilenc hónap sem tette lehetővé mindezt. A történészt például nagyon érdekelte a kormányzó tengerésztiszti előélete, és előléptetéseinek dinamikája – csak hát ezek tudományos feldolgozásához Bécsbe kellett volna utazni kutatni.

Gerő András viszont a korszak identitásképző premisszáiba „nyúlt volna bele”: például hogy mit csinált volna Tisza István, ha túléli az őszirózsás forradalmat. Vagy hogy miként alakult át Horthy „társadalmi antiszemitizmusa politikaivá”, és hogy miért volt annyira fontos lebegtetni Nagy-Magyarország eszményét, mikor Gerő szerint az elvesztett világháború tanulsága épp az, hogy minden területet már nem lehet megtartani. De a történész szeretett volna többet megtudni a hadúr személyiségéről is. „Akkoriban azt pletykálták, hogy Horthy belenyúlt abba a perbe, amelyet Zichy Raffael indított. A gróf állította, hogy nejét a kurzus nagy támogatója, Tormay Cécile csábította el” – idézte fel az esetet Gerő, aki tudni szerette volna, hogy Horthy valóban „belenyúlt-e” a perbe, amely végül ártatlannak hozta ki az írónőt.

Vizsgálandó dilemmának tartja azt is, hogy miként döntött volna Horthy sorsáról a nemzetközi bíróság a második világháború után, vajon kimondták-e volna róla, hogy háborús bűnös. Gerő szerint igen, ezért virtuális háborús bűnösnek nevezte a kormányzót, akinek a bíróság elé citálása „Sztálinnak nem volt tétel, Szálasinak nem volt érdeke”. Ítéletét arra alapozta, hogy Horthy nem tett semmit a zsidók deportálása ellen, noha legkésőbb 1943 óta tudnia kellett arról, hogy mi történik ezekkel a magyar állampolgárokkal. Gerő úgy látja, a nácikkal is akkor került igazán keményen szembe, amikor már sok helyről kapott impulzust arról, hogy később háborús bűnös lehet. Ráadásul hatalomban maradt még az 1944-es megszálláskor is, ezzel is legitimálva azt.

Turbucz viszont úgy látja, hogy Horthynak és akkori miniszterelnökének, Kállai Miklósnak az érdeme az, hogy az erősödő nyomás dacára mintegy másfél évig nemet mondtak arra, hogy halálba küldjék a hazai zsidóságot, Karsai László és Deák István történészek tanulmányai nyomán maga is megjegyezte: ha Kállai politikája sikeresebb lett volna, akkor alighanem túlélte volna a második világháborút a hazai zsidóság. Ám – folytatta Turbucz – azzal, hogy a nyomás fokozódásakor a kormányzó passzív szerepet vállalt, felülírva korábbi álláspontját, végzetes hibát követett el.

Lakner Zoltán politológus leginkább a korszak napjainkkal való párhuzamairól beszélt. Így például nagyon is jellemzőnek tartja azt a tudatszűkítő technikát, amely azt sugallja, hogy valahol tőlünk függetlenül van egy főgonosz és ő tehet minden, minket érő rosszról, így Trianonról. Szerinte ez nem csak Horthyról szólt, mivel az egykori tengerész nem volt egy nagy ideológus, de hát mégiscsak meghatározta azt a kort, amely egyből eszébe jut Laknernek, ha a Kossuth tér mai átrendezésére gondol, vagy az alaptörvényben található Nemzeti hitvallást olvassa.