Amikor európai értelemben vett demokraták vagy legalábbis szakszervezeti vezetők közé kell mennem, akkor már szinte a laptopomhoz szükséges delej megtalálásával egy időben el is hangzik: valami fasizmusféleség van itt kibontakozóban. Vitányi Iván szerdai könyvbemutatójára azért is szaporáztam izgatottan a lépteimet az Örkény könyesbolt felé, mert már a mű címe sugallta, hogy itt többről, másról lesz szó. A feudalizmus továbbélése – a mai Magyarországon – ez volt ugyanis a prezentálandó tanulmány, és már el is képzeltem, hogy Csepeli György szociológus segítségével megússzuk a szabványrettegdét, amiben bérelt helye van a Károlyi-szobor eltávolításának és az alaptörvényben két bekezdéssel hátrébb került köztársaság szó méltatásának. Arra számítottam, hogy a Jöttünk, láttunk, visszamennénk hőseihez hasonlítják majd a kormányerőket, akik úgy verik szét a jogállamiságot, mint huszadik századba pottyant lovagként Jean Reno és Christian Clavier a sárga postásautót.

Fordítva

De nem. Ottlétem mintegy ötven perce alatt egyetlen kormánytag neve sem került szóba, a Fidesz és a Jobbik is csak félkomoly megállapítások között jött be a képbe. Lovagok és várostromok helyett inkább arról beszélt a Gyurcsány-párt egyes számú párttagkönyvének tulajdonosa, hogy könyve igazából nem új ötleten alapszik, egy 1990 környéki értelmiségi brainstorming eredménye, amelyet keserűségében írt meg, mert akkor nem kaptak rá pénzt, hogy kiadják. Szociológusokkal, politológusokkal azt járták körül, hogy miként lehetséges az, hogy míg az 1968-as életmód-forradalom után a Prométheuszként küzdő polgárságnak már nem igazán kellett kényelmi alkut kötnie a patriarchális viszonyokra épülő feudalizmussal, addig nálunk ez pont fordítva volt. Posztmodernként persze Vitányi szerint azon is agyaltak egy sort, hogy egyáltalán miért ezt a fogalmat használják, de aztán arra jutottak Ady után szabadon, hogy a magyar ugar mindig is többségben volt az európaizálódást igénylő haladókkal szemben. Megemlítette, hogy a nyolcvanas években egy pontig ez az értelmiség látta, hogy mit is kellene ezért tenni, de aztán jöttek a választások, és felülkerekedett az a dilemma, hogy ki is legyen az uralkodó.

De jön a politika

Az illegális kommunista párt, a Rákosi-féle MDP, a Kádár-féle MSZMP és a posztkommunista MSZP egykori és a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció mai tagja ezt szűk egy óra leforgása alatt majdnem annyiszor mondta el, mint ahányszor életében pártot váltott. Politikait, természetesen. És ha már a sokoldalúság így előkerült: az alelnök láthatóan politikusi énjét otthon hagyta, és minden malícia nélkül mondom: lubickolt a tűnődő értelmiségi szerepében. Így a DK-szeánszokról ismert kiabálásai elmaradtak, ami nem is baj, mert leestek volna a falról az idén százéves Örkény Istvánt bemutató kiállítás fotói.

Mondjuk, amikor Kodályt felidézve Vitányi kedélyesen vezényelve dalra fakadt a magyar csodák várásáról, akkor majdnem a fejemre hullott egy egyperces vázlatául szolgáló fakszimile. A nóta egyébként annak a párhuzamnak a kapcsán került elő, hogy az Egyesült Államokban a választóknak jó 10 százaléka hiszi el a választási ígéreteket, míg nálunk pont fordítva van ez az arány, sőt mi ezeket el is akarjuk hinni. Ezt pedig az egész társadalomnak kell felfognia, amihez eszmélés kell meg a demokrácia védelme.

Csepeli a taknyában fekvő homeless, félperiférialéten való sodródás, a közeledő barbarizmus és a rendszerváltás elárulásával próbálta Vitányit sarkosabb mondatok megfogalmazására bírni, de nem sikerült: az ugyan elhangzott, hogy a felvilágosultak prométheuszi harcának köszönhetően már csak hazánkban kétharmadnyi a periféria és egyharmadnyi centrumsággal él egyszerre, párhuzamosan, de sem kacsintással, sem könyökkel való bökdöséssel nem jelezte, hogy tudjuk, hogy ez a kétharmad hol is jelenik meg ilyen plasztikusan. Jöttek a kérdések, és mivel már ott sem került elő a Parlamentbe úsztatott Szent Korona, hanem Ortega és „más minőséglovagok” konzervatív feudalizmusdicsérete következett, a válasz meg Hegellel indult, úgy döntöttem, eljövök.