Úgy látszik, két évvel a legutóbbi parlamenti választások után sem sikerült még mindenkinek felfognia, hogy mit jelent, milyen következményekkel járt a magyar választók döntése. Például azzal, hogy az egyharmados képviselethez sem jutó ellenzék demokratikus úton lett megfosztva attól a lehetőségtől, hogy nemcsak az egyszerű, hanem az alkotmányozó többséget igénylő kérdések eldöntését is befolyásolni tudja. Az ellenzéki pártoknak sem külön-külön, sem együtt nincs módjuk arra, hogy megakadályozzák a kormánytöbbség által támogatott elnökjelölt győzelmét már az első szavazási fordulóban. És ez független attól, hogy az alaptörvény 78-ra emelte az államfőjelöléshez szükséges minimális létszámot a 386 fős Országgyűlésben.

Papírforma szerint az eljárás a saját korlátaira fogja emlékeztetni a Schmitt Pál lemondását nyilván győzelemként megélő ellenzéket. Ráadásul azzal is szembe kell nézniük, hogy az új elnök mandátuma 2017-ig szól, azaz akárki lesz a 2014-es választások győztese, kormányzása idejének nagy részét vele kell együtt töltenie. Érthető hát, ha az MSZP most azt veti fel, hogy szemben a jelenlegi és az előző alkotmány rendelkezésével, négyötödös többséggel kellene köztársasági elnököt választania a parlamentnek. De talán mégsem lenne célszerű csak azért átírni a közjogi rendszert, hogy labdába rúghasson a választók által alaposan megbüntetett párt. A Jobbik egyszerre követel közvetlen elnökválasztást, és szeretné a ma is lehetséges többes jelölésre hivatkozva támogatottjait a Ház előtt megméretni. A nép általi választás gondolata legitim, ez a vita a rendszerváltozás kezdete óta zajlik, egy ilyen döntés az elnöki rendszer felé tett nagy lépés lenne, amihez viszont új alkotmányt kellene írni. Aki ezt akarja, szerezzen kétharmadot, és megvalósíthatja tervét.

Különös, hogy a szocialisták Sólyom László újabb köztársasági elnöki megbízatása mellett érvelnek. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után morális válságot diagnosztizáló volt államfő ugyanis hivatali idejében leginkább csak szidalmat kapott tőlük, gyakran olyan bántó stílusban, ami sértette az intézmény méltóságát. Mintha csak az utódja elleni folyamatos gyalázkodásra hangoltak volna. Sólyom László a Fidesszel több ügyben vitában álló konzervatív személyiség, politikai kultúrája fényévnyire van attól, amit a posztkommunista magyar baloldal képvisel, megjelenít. (Az, hogy a népszavazási tervével kudarcot valló LMP is őt szeretné, természetes gesztus, következetes álláspont.) Az MSZP mintha megfeledkezne arról, hogy egy politikai erő nem csupán a siker reményében, hanem akár a hivatalos államfőjelöltté válás nehézségbe ütközése esetén is beállhat egy olyan személy mögé, aki köztiszteletben állóként az adott politikai közösség vonzó tulajdonságait jeleníti meg. Lásd Mádl Ferenc szereplését 1995-ben Göncz Árpád ellenében. Az MSZP vezetői a jelek szerint a maguk térfelén nem látnak ilyet, a legutóbb Schmitt Pállal szemben esély nélkül jelölt Balogh András sem kell nekik. Vajon miért?

Bármit mond az ellenzék, a Fidesz–KDNP legitim módon döntheti el a kérdést. Göncz Árpád és Szili Katalin után azzal a felvetéssel, hogy a köztársasági elnök nem lehet pártpolitikus, foglalkozni sem érdemes. Persze ha akar, tehet formális vagy akár érdemi gesztust a kormányoldal, van hozzá ereje. Ám ostobaság lenne elvárni, hogy olyasvalakit támogasson, aki nem érzi magáénak a hatályos alaptörvényt, az új alkotmányos berendezkedést. Az államfő lehet motor, fék és ellensúly, de nem állhat a rendszeren kívül.