rKissNelli
rKissNelli
Nagyon rég éreztem magamat ilyen jól egy irodalmi eseményen. Szóda ismét bőven volt.

Fotó: Székelyhidi Balázs


Lehet, hogy a meghittre (kávéházasra-kocsmásra) hangszerelt színházi tér vagy az összművészeti meglepetés-procukciók változatossága teszi, de – egy-egy literás Rájátszás-estet leszámítva – nagyon rég éreztem magam ilyen jól egy irodalmi eseményen, mint a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában. Lázár Balázs játékmester ügyesen irányította a csevegést a Versek Szódával! – Költők másképp sorozat második vendégével, Iancu Laurával is, bár nem kérdezett meg mindent, amit hallani szerettem volna (korábbi estjükről bővebben itt). A közönség bevonására egyelőre nemigen gyúrnak a sorozatszerkesztők, pedig talán éppen a kötetlenség és az oldott hangulat adná meg az esélyt arra, hogy túllépjünk a „Van-e valakinek kérdése? – néma csönd" jeleneten, ami az irodalmi estek záróakkordja szokott lenni. Úgyhogy a legközelebbi alkalommal szeretettel várom az önként bekiabálók jelentkezését. (Ha ezért a gerilla-akcióra való felhívásért nem száműznek a kakasülőre, akkor részt is veszek benne).

Iancu Laura. Civil foglalkozása néprajzkutató.

Fotó: Székelyhidi Balázs


Iancu Laurától, akinél elsősorban a csángó származása volt az est középpontjában, biztosan nem csak én kérdeztem volna szívesen. Adta volna magát például az a felvetés, hogy a szerzőt magát nem zavarja-e a „csángó költőnő”-matrica – tulajdonképpen a pályája kezdete óta így tartják számon. Lázár Balázs nem kérdezett rá, de Iancu Laura valószínűleg azt válaszolta volna, hogy nem zavarja. (Egyébként megjegyezte, hogy jobban szereti a „moldvai magyarság” megjelölést a csángókkal kapcsolatban, a csángót inkább kulturális kategóriának tartja.) 

Gyakorolja a csángó néptáncot is, ezt elő is adta a közönségének eredeti népviseletben

Fotó: Székelyhidi Balázs


A költészetét, a leveleit, naplóit és az egész gondolkodását tényleg áthatja az a különleges kultúra, amelyben felnőtt. A civil foglalkozása pedig néprajzkutató, és talán nem lepek meg senkit azzal, ha hozzáteszem, hogy csángó témában kutat, a helyi vallásossággal foglalkozik, és a néprajz mellett a teológiát is elvégezte. Ezen kívül gyakorolja például a csángó néptáncot is, ezt elő is adta a közönségének, eredeti népviseletben. Valósággal körülbástyázta magát a csángósággal és a mély vallásossággal – ez a két motívum majdnem folyamatosan ott lapul a műveiben is: a népi istenhit és a katolicizmus képei, gondolkodásmódja és a csángó jelképek, történetek. Vagy akár az olyan archaikus kifejezési formák, mint például az átok.

Átok

szemedbe néztem én akkor
tekinteted tükör
egyetlen világ egyetlen arc

 

ugyanaz a homlokránc
ugyanaz a szemgödör
ugyanaz a lejárt idő
ugyanaz a száj
benne ugyanaz a nyelv tör

 

ugyanaz a vétek csókolt
egészen
ugyanaz az isten térdelt
érted
értem

 

ugyanaz
ugyanaz minden
benned lehet magamból részem

Iancu Laura nem árul el nagy titkot azzal, hogy a fenti egy szerelmes vers, és a szerelem nehéz ügy – ennyiben maradunk, ami az életrajzi hátteret illeti. A költő egyébként sem nyilatkozik sokkal többet a magánéletéről. Ebben például különbözik az előző est főszereplőjétől, Lackfi Jánostól, aki nagyjából minden harmadik nekifutásra a családnál lyukadt ki (öt gyermek mellett ez nem meglepő). Fényképeket azért Laura is mutat, főleg a magyarfalusi gyerekkorból. – Ugye, milyen aranyos voltam? – szúrja közbe egy másfél éves kora körül készült fotónál, láthatólag teljesen spontán – ez jutott éppen eszébe. Erre nyilván kitör a röhögés, és ez a keresetlen őszinteség szerzett még néhány hasonlóan vicces percet a közönségnek. Pedig nagyon valószínű, hogy nem volt benne szándékosság, mert Iancu Laura nem látszik igazán show-woman poétának. Nem figurázik, sőt egy kicsit zavarban is van. Amikor Lázár Balázs azt kéri, hogy váltson csángóra, és ebben a nyelvjárásban meséljen el egy történetet, sikerül komolyan megijeszteni. Végül persze összejön, de látszik, hogy nehéz a kódváltás. És nyilván  vannak nehézségei ennek a kultúrák közötti ingázásnak egyébként is: azt például bevallja Laura, hogy a csíkszeredai katolikusok között még csak-csak elboldogult, de magyarországi katolikus hitéletben tökéletesen elveszett. Ez a Magyarországon megélt csángó identitás, úgy látszik, időről időre önmeghatározásra késztet, és furcsa, kettős-köztes helyzeteket képes teremteni. Könnyen lehet, hogy Iancu Laura számára költőként életre szóló inspirációt jelent majd ez a feszültség.

Valahol vár

Valahol vár még a tavalyi tél.
Biztos menhely, tűzfallal zárt liget,
Ahol a vonatfüttytől már nem fél
Ki itt most mozdulatlan integet.

Valahol vár még, ki útra indult,
Asztalt terít, beveti az ágyat,
Látja, amint a makacs ég feldúlt:
Összehajtogatja imáimat.

Ölembe hull a biztos félelem:
Szürke szemem örökké jönni lát,
Leszakadt égdarab a kenyerem,
Váróteremből rendezek hazát.