Bucsy Levente
Bucsy Levente

Elhagyva az utcára nyíló, sokat megélt Belvárosi Liberális Klubot, az SZDSZ immár egy Andrássy úti, emeleti kéglit bérel központi rendezvényei megtartására. Az Oktogonhoz közeli helyiségbe várták a Kossuth tér átalakításának témájában Ormos Mária (Széchenyi-díjas történész), Mécs Imre (volt SZDSZ-es, majd MSZP-s, majd SZDSZ-es politikus) és Tarján András (a liberálisok jelenlegi prominense) eszmecseréjére a szabad demokrata híveket. 34-en jöttek el, beleszámítva tényleg mindenkit, aki összezsúfolódott a polgári lakásban. Amit mindig megírunk ilyen alkalmakkor: az ellátmány zsíros kenyér volt, ezúttal azonban 90 forintot kértek érte (nem egy bringásreggeli, na). Szabadai Viktor pártvezető régi ismerősként kínálta ülőhellyel az MNO tudósítóját, aki szokásához híven átnyálazta gyorsan a szakirodalmi kínálatot: Lovas Zoltán (Tiszta Kezek Mozgalom) könyve, Kis János (ős-SZDSZ) kiadványa, satöbbi.

Könnyű volt csendre inteni a cserékkel, gyúrókkal együtt két focicsapatnyi megjelentet, Tarján a húrok közé is csapott. Először a francia becsületrend büszke tulajdonosát, Mécset kérte, mondjon valamit a Kossuth tér ügyében. Helyette inkább Ormos Mária kezdte, mégpedig azzal, hogy bár ő nem műtörténész, a József Attila-szobor nem is olyan jó, mint mondjuk Károlyié. Sietve tette hozzá, hogy ha most elkezdi Károlyi Mihályt támadni, akkor a jobboldal védelmezőjének tűnik, ha viszont politikailag védi, nem mondana igazat, úgyhogy legszívesebben Károlyiról inkább nem mondana semmit. Ezt követően egyébként következetesen kerülte is a témát, hiába próbálta Tarján diskurzusba keverni, hogy Károlyi Mihály csinálta, vagy csak fémjelezte „az első magyar köztársaságot”.

Károlyi Mihály

A „vörös gróf”, az „első magyar köztársaság” elnöke, emigráns baloldali, másfél esztendőn át a Rákosi-rendszer útitársa, emigrációban a kisantant és a sztálinista Szovjetunió „munkatársa”. Fiatalkorából „automobil-baleseteitől” és kártyacsatáitól volt hangos a közbeszéd. Az 1918-as „őszirózsás forradalom” vezéralakja; katonai csapatokkal elfoglalta Budapest középületeit, egy fanatikus csoport pedig Tisza István miniszterelnököt meg is ölte. Károlyit a népköztársaság miniszterelnökének nevezték ki, majd államfővé avanzsált.

Mécs Imre ekkor szállt ringbe: gyakran megjelenik előtte rabtársa és barátja, Litván György, amint olyan sokat tesz Károlyi Mihály emlékének ápolásáért. A színes politikai múlttal rendelkező Mécs a Kossuth tér folyó átalakításáról felpaprikázva beszélt: „Jönnek ilyen nyikhajok, és meg merik ezt tenni.” Emlékei némileg mintha hiányosak lennének a Kossuth tér múltjával kapcsolatban, meghatva emlékezett vissza ugyanis a Kossuth híd '56-ban még ott lévő „maradványaira”, a híd viszont – mi legalábbis így tudjuk – 1957-ig forgalomban volt. A javarészt idős hallgatóságban ez a részlet sok mindenkit nem zavart meg, annál is inkább, mert Ormos Mária átvette a szót, költői kérdést dobva fel: mennyivel állítsuk vissza az időt, 62 helyett miért nem inkább 100 évvel, vagy a honfoglalás idejéig? „Baromság!” – adta vissza a szót Tarján Andrásnak, aki „a hitre alapuló politizálás” jelképének nevezte az új Kossuth teret. És újra Mécs: nem azáltal kell szembenézni a múltunkkal, hogy szobrokat helyezünk ide-oda, és egyébként is, a Parlamentet egy háromszor ekkora országra építették, Budapest pedig „három német bigyóból” jött létre.

No, ekkor gurultak le a tér problematikájáról, és a Bibó-kollégium egykori lakóinak hatalomtechnikai mesterkedései kerültek terítékre. Ormos Mária történelmi távlatokba helyezte a helyzetet, mondván, „tele vagyunk diktátorokkal”. Tarján András azon, némileg váratlan felvetésére, hogy régóta izgatja, mi történt '56. október 25-én, Mécs Imre előbb annyival igyekezett elintézni, hogy igyekeztek a rezsimek nem alaposan kikutatni a történteket, noha ő a honvédelmi bizottság elnökeként rengeteget harcolt az ügy kivizsgálásáért.

Tarján András bejelentette: ősszel ötvenhatos sorozatot indít az SZDSZ.

Annak kapcsán, hogy milyen mértékű a kormány felelőssége a helyzetben, elhangzott, az Orbán-kormány a Magyarország megszállását közvetlenül megelőző pillanatra igyekszik visszaállítani az órát. Ormos Mária szerint az ősbűnt 1941-ben követték el, ésszerűtlenül követelve a revíziót. Ormos a történészek jelentős hányadával áll vitában az ezt követő kijelentésével, mely szerint a háborúba belépni nem volt kényszer, „egyetlen jelet sem tudok felmutatni”, hogy a németek lerohanták volna az országot – szögezte le. Meg is nevezte a bűnöst Bárdossy László '41-es miniszterelnök személyében. „Nyolcvan éve nem tudja a magyar társadalom, miért kellett belemászni a második világháborúba” – foglalta össze véleményét Mécs, majd Tarján és Ormos között vita alakult ki, rövid vagy hosszú volt-e a XX. század. (Tarján és egyébként a történészi kánon szerint is „rövid”, 1914-től 1989-ig tartott; Ormos Mária viszont az 1870-es éveket is hozzákapcsolná, mondván egy hatalmas válság söpört végig, és ekkor alakult ki az antiszemitizmus.)

Tarján – jó moderátorhoz méltóan – egy kérdéssel evickélt ki a helyzetből: hogy lehet ilyen XX. századi tapasztalattal valami még rosszabbat csinálni? Mécs Imrének megvan a válasza: a ma fideszes ex-Bibó-kollégisták nincsenek tisztában sem a politikával, sem a közélettel, sem a magyarság helyzetével. Azt már Ormos biggyesztette hozzá, hogy még modoruk sincsen. A beszélgetést vezető Tarján a történészt faggatva rákérdezett arra is, milyen volt a társadalmi rétegződés és mondjuk az arisztokrácia élete abban a korban, amelyet a kormány vissza akar hozni. Ormos szó szerint ezt mondta: „kevés arisztokrata barátom volt, nem tudom”. Mécs inkább újfent a kormány „nyikhaj mentalitását” citálta a hallgatóság elé, amellyel tönkreteszi szerepvállalásunkat a „kegyelmi állapotban” létrejött EU-ban.


Egy huszárvágással tértek rá a következő megbeszélnivalóra; Tarján felidézte Gerő András történész azon véleményét, hogy jogi eszközök is vannak a Jobbik betiltására. Ormos Mária kollégája veretes mondására annyit reagált, „a zsidóktól már nincs mit elvenni”, a szót visszavevő Tarján pedig úgy zárta le ezt a gondolatot, hogy „a cigányoktól sem”, majd megjegyezte: igen nyögvenyelősen zajlik a romagyilkosságok felderítése. És egy másikba kezdett: – Az „elmúlt nyolc év”-ezés lassan okafogyottá válik, ezért kell most Brüsszelezni, Moszkvázni. Fél mindenki, az is, akinek nincs semmije, és az is, akinek van. Hogy lehetett ilyen rövid idő alatt kiépíteni a félelmet? – hangzott el a kérdés. Ormos válaszában azt mondta, a szélsőjobboldalon nem azok ágálnak, akiknek semmijük sincs, a társadalomban viszont azok mernek kockáztatni, akik rossz helyzetben vannak. Mécs Imre „a félelem arányos szintjéről” beszélt, ami átcsaphat aránytalanságba. Ő most az '57 május 1-je utáni helyzetet látja kibontakozni, amikor is az emberek elkezdtek igazodni a semmiért. „Könyveljük el úgy, hogy volt húsz jó évünk” – kerekítette le a beszélgetést Tarján András, átadva a szót a kérdéseknek.

Az első, már megválaszolását is sejtető kérdés az iránt érdeklődött, milyen ideológiai üzenete van a Kossuth tér átrendezésének. Ormos Mária – a bő egy órával korábban tapasztalt módon – lerázta magáról; „amit tudtam, elmondtam”. Annyit még hozzátett, nem lehet olyan régi szimbólumokat visszaállítani, amik nem fejezik ki a mát. Mécs Mussoliniék monumentális téralkotási lázára mutatott rá, „ha művészettörténész lennék, remek pamfleteket tudnék írni” – zárta le rövid gondolatát. A közönség szavai „nagyságrendileg” mind arra a veretes mondatra irányultak, ami végül el is hangzott: „Itt Orbán urunk akarata érvényesül.”