Európa mély gazdasági és morális válságban van, látványosan veszíti el belső tartalékait és ezzel párhuzamosan befolyását, s ami még rosszabb, egyre kevesebb, az öreg kontinens jövőjéről valódi víziót felvázolni tudó politikust találunk. Gyengül e helyzetben az Európai Unión belüli szolidaritás, a polgárok pedig mind elégedetlenebbek a válság megoldását célzó megszorítások miatt.

A hét vége választásai is ezt a hangulatot tükrözték, s az eredmény több mint kijózanító. Logikus és érthető, de nagyon elkeserítő. A görögök nem egyszerűen dühösen, hanem mérhetetlen haraggal szavaztak a privilégiumok elvesztése, a visszafogások ellen, drámaian visszaestek a múlt hibáit korrigálni próbáló, eközben azonban lejáratódott nagy pártok, míg az elégedetlenség hullámán előre törtek a populista és szélsőséges erők. Ebben a zavaros helyzetben egyelőre remény sincs a középpártok megerősödésére, mint ahogy arra sem, hogy összejöjjön az a kritikus tömeg, amely nélkül esélytelen a kilábalás a jelenlegi csődhelyzetből. Így pedig komolyan számolni kell azzal, hogy elbukik az oly kínkeservesen indult takarékossági program, ez a kudarc pedig ismét a mélybe lökné az eurózónát.

Ez a hangulat emelte a csúcsra 17 év után a francia baloldal jelöltjét, a Nicolas Sarkozy által támogatott német megszorítási tervek helyett növekedést ígérő Francois Hollande-ot is. Az Élysée-palota új ura korszakváltást ígér. Megadóztatná a gazdagokat, legnagyobb ellenfelének pedig nem a politika, hanem az üzlet világát tekinti. S bizony, e logika mentén újratárgyalná az eurómentés nagy sikereként értékelt stabilitási paktumot. S ha valaki ezek után azt hiszi, hogy valamiféle baloldali fordulatról van szó, az téved, hiszen ez a váltás alapvetően nem ideológiai, jóval inkább gazdaságfilozófiai. Hogy mást ne mondjunk, sok tekintetben hajaz az Orbán Viktor által is hangoztatott bírálatokra, s emlékeztet a magyar kormány jó néhány stabilizációs lépésére.

S miután láttuk, hogy miként reagált Berlin a válságot a fősodortól eltérő módon megoldani próbáló budapesti intézkedésekre, elképzelhetjük, hogy milyen vihart kavarhatnak Hollande ennél nem egy esetben radikálisabb elképzelései. A párizsi végeredmény ugyanis nem csupán s nem is elsősorban Sarkozy veresége, hiszen a stabilitási paktum kisiklatásával jelentős mértékben Angela Merkel és Németország európai hegemóniáját fenyegeti. Rossz jel Berlinnek, hogy leáldozóban az eddigi filozófia által az utóbbi időben a kormányok élére emelt, az IMF és Amerika receptjeit másoló technokraták uralma. Megbuktak, mint Görögországban, vagy a változás szelét érezve immár üdvözlik Hollande elképzeléseit, mint Mario Monti.

A válság megoldására irányuló eddigi stratégiák megbukni látszanak, s egyértelműnek tűnik, hogy új utakat kell keresni. Korán örül azonban az, aki azt hiszi, hogy végre megszületett a megoldás. A Hollande által felvázolt, ám korántsem kiérlelt elképzelésekről ugyanis nem tudhatjuk, hogy a gyakorlatban működnek-e. Az azonban már most biztosnak látszik, s nem sok jóval kecsegtet, hogy az Európai Unió két mozdonya a közeljövőben nem egy irányba húz. S amíg a lokomotív megtalálja a helyes vágányt, addig Európa tovább forog az ördögi körben. A megszorítások nem engedik kibontakozni a növekedést, a fiskális fegyelem gyengítése pedig a hiányt növelve akadályozza a fejlődést. A kormányok mindkét esetben buknak, ám ennél jóval szomorúbb, hogy a világ eközben szép lassan elhúz mellettünk.