Azok a leírhatatlanul boldog évek!

Para Olga

2012. április 19., csütörtök 18:00

Egy idős hölgy visszaemlékezése, hazaszeretetének kinyilatkoztatása és abbéli reményének kifejezése, hogy ismét magyar állampolgár lehet.

Nyomtatás

Itthon volt ismét a drága gyermekem. Mindig nagy öröm, ha láthatom az unokáim, dédunokáim, mikor meglátogatnak. De most olyan izgalom ért, ilyen öregen, 89 évesen! Már nem is remélt öröm: kettős állampolgárok lehetnek a Drágáim.

Most szedtük elő a szükséges iratokat. Mennyire erősködött a szeretett lányom, hogy én is akarjam, visszavehetem! Talán erősödöm annyit nyárig, és talán megérem, hogy újra magyar állampolgár lehessek. Akkor igazán boldogan halhatnék meg. De ez a nagy öröm, most egészen átjár, oly izgatott voltam egész nap. Ma csak emlékezni akarok arra a négy gyönyörű évre, a kicsi magyar életünkre.

Dehogy veszek be altatót ma este, emlékezni akarok! Ezzel a tudattal fekszem le, és csodák csodája, felsejlik előttem a múlt, mintha csak ma lenne, mintha csak lenge fátylon át tetszene, s ez a fátyol leheletfinom és színes, csak csupa eleven piros, lila és rózsaszín, olyan elevenen lengeti e fátyolt most az emlékezet… És látom magam kicsin, hároméveskén – akkor veszítettem el édesanyámat –, és ma már tudom, hogy gyermekkorom ebben a tudatalatti hiányérzetben telt: félárva voltam. Apuka újranősült. Heten nőttünk fel mint igazi édestestvérek, három volt édestestvérem, két mostohatestvérem az anyuka előző házasságából, egy féltestvérem – apuka és mostohaanyám közös gyermeke – és az apuka elhalt testvérének árva gyermeke. Felnőttünk, egyetlen hangos szó nélkül, veszekedés nélkül. Magáztuk egymást.

Talán legbelül semmit sem változtam. A szülőfalum határát is ritkán hagytam el. Most minden egyszerre jut eszembe.

A legboldogabb évek, az a négy év, amikor Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz, a Magyar Bevonulás! Életem legemlékezetesebb eseménye. Lehet-e ennél szebb és boldogabb esemény, hogy épp a legszebb korban, 19 évesen, határtalan, leírhatatlan örömmel a lelkünkben mi is levonultunk, kőröspatakiak, a gidófalvi bekötőúthoz, az országúton várva a bevonuló magyar katonákat hatalmas virágcsokorral?! Mi négyen, a barátnőm és én a legszebb ruhánkban, és két fiú, tűzoltóruhában, a gyalogság után bevonultunk velük Sepsiszentgyörgyre, a központba. Énekeltük végig: „Édes Erdély, itt vagyunk, / érted élünk és halunk”, még este hazafelé is. Ma milyen örömmel hallgatta a lányom, el is énekeltem, le is írtam neki.

Erdély induló
Felhangzott a szó, zeng az induló,
Győztesek megint, régi zászlaink.
Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már,
Várnak újra mind, ősi bérceink.
Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk,
Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!
Lépteink nyomán, fenn a Hargitán,
Völgyeinkben lenn, tornyok hangja zeng.
Már semerre sincs átkozott bilincs,
Énekeljetek, völgyek és hegyek!
Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk,
Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg!

Micsoda ünnepség, micsoda örömmámor, virágszőnyeg az egész főtér! Micsoda ünnepi szónoklatok! Most is könnybe lábad a szemem a meghatottságtól és az akkori felhőtlen boldogságtól. Olyan öröm, amelynek a fénye még a gyermekeimet, unokáimat és 8 dédunokámat is be tudja ragyogni, hogy tudják meg ők is, nincs annál nemesebb érzés, mint megvallani igaz magyarságunkat, de nemcsak megvallani illik, hanem megőrizni a szívünk mélyén minden időben, a politikai széljárások ellenében is, megtartani édes anyanyelvünk, és nemcsak megtartani, ápolni, védeni, óvni.

Hát hogyne akarnám vissza a magyar állampolgárságomat, visszahonosításomat!

Szegény testvéreimért is, akik már a temetőben nyugszanak. Egyik az orosz fogságból úgy érkezett haza, hogy szakadt meg a lelkünk érte, lesoványodva a végtelenségig, borostásan, rongyosan, a Prutot átúszva; a másik bátyám francia fogságban volt. Bizony megszenvedtek, Isten nyugtassa őket!

De emlékezzek még a leírhatatlan évekre!

Édesapám szálfaegyenes, szigorú székely ember volt, a község bírója abban a négy gyönyörű évben, akinek a szavára igazán adtak, s aki talán helyesen is döntött az én nagy szerelmi fellobbanásomban is. Kőröspatakra négy zászlóaljat helyeztek, hozzánk volt elszállásolva az egyik zászlóalj, egy tiszt, egy szakaszvezető, két írnok – tanítók voltak – és a a szakácsok. Megtetszettem a magyar szakaszvezetőnek, már gyűrűt és nyakláncot is hozott Jászberényből egyik otthoni útja során, de bizony édesapám nem engedte felhúzni. Elutazott szétnézni, és a mérhetetlen távolság miatt, és talán azért, mert a tanyai körülményeket nem tudta elképzelni lánya életteréül, úgy fújta le ezt a házasságot, mint ahogyan a szél elfújja a gyertyát. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem én kellett kosarat adjak, és a nagy dilemmám is megoldódott, bizony a gyönyörű fenyves alatti falum, a szülőföldem felnevelő, áldott jó levegőjét nem tudom felcserélni, elhagyni semmi kincsért, hát még egy kis szalmalángért – ezt éreztem. Igaz ugyan, hogy a szerelem óriási dolog, de ekkor éreztem rá arra, hogy van ennél határtalanabb és szentebb érzés: a szülőföld szeretete, mely állandó és örök. Számomra az volt mindig. Édesapámat érdemeiért az Országos Nemzetbizottság dicséretben részesítette és kitüntetéssel jutalmazta.

De rövid volt az a gyönyörű négy év, Istenem! Én itthon aztán férjhez mentem, megszületett még magyar állampolgárnak a két gyermekem. Életet adni, lehet-e egy asszonynak ennél szebb, szent feladata?

Aztán elcsatoltak, következtek a nagy politikai változások ismét. Apukát kuláknak nyilvánították, ki volt írva a kapura: „Itt kulák lakik, ne higgy neki!” Szerencsénkre hamarosan letörülték, megbocsájtottak neki, mert árva gyermeket is nevelt. De következtek a megtorlások. Édesapám és legkisebb testvérem sajnos a megtorlást nem kerülhette el. 1944 őszén édesapám az „ÁVO” lágerbe hurcolta, és a legkisebb testvéremet 1949-ben letartóztatta és politikai börtönbe hurcolta. Aztán jöttek a nehéz évek, kollektivizálás, a harmadik gyerek.

De el ne kalandozzanak a gondolataim rossz irányába! A lányom tanácsa: lefekvéskor próbáljunk az életünkben történt szép dolgokra gondolni, mert akkor el tudunk aludni. Mi volt a legjobb hát küzdelemmel teli életemben? Talán annak a felismerése, hogy vállalni kell sorsunkat, és politikai széljárásoktól függetlenül merjünk gyereket vállalni a Jövőnek. Így vállaltunk aztán egy harmadik gyereket is. Megtartottuk a hitet és büszke magyarságunkat, volt hét unokám, kettőt eltemettünk – Istenem, mennyit kibír az ember, ha szeret! –, és az öt unokámnak a gyerekei. Van nyolc dédunokám, akik bearanyozzák öreg napjaim.