Gazdagság, fél szegénység

Olasz Sándor

2012. március 29., csütörtök 14:00

...ő csak annyit tud, hogy van egy nagy házunk, azt nem, hogy ennek ellenére alig látszunk ki az adósságból. Szegény anyukámnak ugyan elég jó állása van, de utálja. Mégis, ha a hiteleket fizetni akarja, akkor dolgoznia kell, mert az édesapám vállalkozása nem megy mostanában túl fényesen…

Nyomtatás

Szerda délután – 15 óra. Késő nyár van, forróság… és por. A szél süvít, miközben az egyik barátom, Csaba cabriojával visszük át sátrakat Szegedre, elvégre mától lehet beköltözni a fesztivál területére.

- Húzzuk fel a tetőt, mert nem akarok már a nulladik napon úgy kinézni, mint aki másnapos – üvöltök torkom szakadtából.

Napszemüveges sofőröm rám néz vigyorogva, mint aki nem hallott semmit, végül teljesíti kérésemet. Megörülve annak, hogy most már emberi viszonyok uralkodnak az autóban, bekapcsolom a rádiót: „Ismét gyengült a forint árfolyama a svájci frankhoz viszonyítva, amely többek közt a japán leminősítésnek tudható be…”. Mint aki hirtelen ismét nagyon érdekesnek találja a szél - immár tompa - zaját, kinyomom a rádiót.

A csöndet Csaba töri meg:

- Nem értem ezeket a devizahiteleseket – kezdi, miközben ujjaival a kormányon dobol – , úgy nyavalyognak, mint az amcsik benzináremeléskor… - folytatja flegmán.

Én csak nagyokat hallgatok. Nem akarok neki beszólni, hiszen ő hívott meg a fesztiválbérletre, ami nem olcsó mulatság. Egyébként is… ő csak annyit tud, hogy van egy nagy házunk, azt nem, hogy ennek ellenére alig látszunk ki az adósságból. Szegény anyukámnak ugyan elég jó állása van, de utálja. Mégis, ha a hiteleket fizetni akarja, akkor dolgoznia kell, mert az édesapám vállalkozása nem megy mostanában túl fényesen…

- Na mi az, elbambultál? – néz rám kérdőn a barátom a napszemüvege fölül.

- Őőő, nem, csak már azt számolom, hogy napi hány sör fér bele a keretbe – mosolygok rá kétértelműen.

Mivel nem tudja eldönteni, hogy komolyan mondom-e, ezért inkább megígéri, hogy ha gondolom, akkor megtanít nekem néhány életmentő piaszerző technikát, amiket akkor kell alkalmazni, ha már olyan részeg vagy, hogy maximum valamelyik ismerős sátrába találsz el, de a sajátodba nem. Nevetve fogadom el a tanítvány szerepét, legalább addig sem kell kiderülnie annak, hogy édesanyám a fesztiváli árfekvésekhez viszonyítva körülbelül annyi pénzt adott nekem, amivel talán a napi tápanyagbevitel felét, ha tudom fedezni. Nem baj, egy hét múlva legalább ismét bele fogok férni a 2 éve kinőtt farmerembe! - kacag az optimista énem.

- Kapcsoljunk be valami zenét… Szöddalá’! - tesz be egy válogatás CD-t a kedves sofőröm.

Miután cirka negyed óráig hallgattuk a „legjobb” technomixeket, megérkezünk a megfigyelt parkolóba, majd a táskákkal elindulunk a fesztivál előtere felé. Bármerre nézek, mindenütt embereket látok - sokan közülük csak azért vannak itt, hogy pénzt kuncsorogjanak fesztiválbérletre. Lelki szemeim előtt már látom, ahogy én is ott kuporgok - 3 napja nem fürödtem - és a barátom egy százast dob a markomba - elégedjek meg azzal.

Pillanatnyi képzelgésemből felocsúdva a haveromat követve elkezdek én is a bejárat felé dulakodni. A nehézkes bejutás után nekilátunk, hogy felállítsuk a sátrunkat. Természetesen sok ismerős botlik belénk, akik anyagi helyzettől függően az energiaitalos bortól kezdve a whisky-ig mindennel kínálgatnak minket. Arra hivatkozva, hogy a lakhelyünket még józanul szeretnénk kialakítani, mindet elutasítjuk. Persze ez csak kifogás azért, hogy az első fesztiválon kortyolt italunk ne valami kétes forrásból származó alkohol legyen, hanem az egész családom közreműködésével készült mézes ágyas pálinka.

- Te, szerintem ezzel kellene foglalkoznotok nagyüzemben! – cuppog a sátor tulajdonosa jóízűen.

- Még egy ilyen nagy korty, és te fogod fizetni a vacsorámat! –mosolygok rá elismerően.

Az elkövetkezendő pár nap – eseménytelenül – a bulizás, és az ivászat jegyében telt – részemről egy kis fogyókúrával megfűszerezve… ami viszont az utolsó estén történt, azt sosem fogom elfelejteni. Szombat este – 19 óra.

- Haladj már, mindjárt kezdődik! – kiabálok be a sátorba a környező zajokat elnyomva.

- Mindjárt… hozzáöntöm a kólát… - szűrődnek ki Csaba szavai.

A kevert pia elkészülte után még egy ismerős társaságában, hármasban indulunk el az egyik kedvenc együttesem koncertjére, ahol másfél óra tömény ugrálás, és fejrázás vár majd minket. Mire odaérünk, a zenekar már felhevítette az egész nézőteret. Mintha mindenkiből egyszerre törnének ki az ősi ösztönök, melyeket eddig elnyomtak. Felbuzdulva a tömeg erején, mi is közéjük vetjük magunkat, hogy kitombolhassuk mindazt, amit magunkba fojtottunk. A barátom - aki az előző napját kétes okokra hivatkozva a sátrunkban fetrengve töltötte - bírja a legjobban. A koncert végeztével a sátraink felé vettük az irányt. Az utat jó hangulatban tettük meg, arra azonban nem számítottunk, hogy amit ott találunk, az majd lehervasztja arcunkról a mosolyt…

- Itt meg mi történt!? – kérdezi az ismerősöm a sátrunk elé érve, a kidobált ruhákra mutatva.

- Ne... ,nem tudom… - szólok elcsukló hangon, miközben magamban a lehetséges károkat igyekszem felmérni.

Dermedtségemben, mintegy gyorsított felvételként látom, ahogy a barátom beront a sátorba, és egy tagbaszakadt gyereket vonszol ki. Egy perc alatt pereg le az egész: a srác a földön fekszik, Csaba pedig rajta ülve üti őt. Ekkor lép be az ismerős, aki szétszedi őket, és a vérző orrú tolvaj ijedtében mindent kidob a zsebéből, majd elszalad. Ránézek a győztesre, akinek szemén ismét a koncert őrült szelleme tükröződik, ezért már ketten kellünk ahhoz, hogy útját álljuk, még mielőtt a vesztes után rohanna. A bajnok, belátván, hogy már nem érheti utol a menekülőt, csak ennyit kiált magából kikelve:

- Eresszetek! Megmutatom én ennek a parasztnak, hogy kivel kezdett!

Többre már nem emlékszem, mert az események és a sok alkohol hatására a földre ájultam…

És itt vagyunk mi, a rettenthetetlen ifjak. Gazdagok és szegények, egyaránt ösztöneink által vezérelve. Alkoholban, és saját hányásunkban fetrengve célok, és személyiség nélkül tengünk. Hamis értékeket hajszolva keressük elveszett kincseinket… mindhiába. Világ! Hajolj meg a jövő nemzedéke előtt!

Címkék

vélemény, fesztivál, ifjúság, civil újságírás