Homo homini lupus

Orbán Zita

2012. június 29., péntek 12:45

Thomas Hobbes mindenki által ismert, már-már szállóigévé vált idézete relatíve tömören képes jellemezni a jelenlegi szír társadalmi, politikai, katonai szituációt. Ennél tömörebben csak az országban szolgálatot teljesítő ENSZ-erők vezetője fogalmazott a hét első felében tett nyilatkozatában, amikor az újságírói kérdésre egyetlen szóval írta le a Szíriában kialakult helyzetet: polgárháború.

Nyomtatás

Az ominózus kijelentést követően a nemzetközi politikai elit, a szakmai elit, a média és a laikus szemlélők többsége is egyetlen kérdést fogalmazott meg burkoltan vagy hangosan: mi módon és mikor rendeződik a konfliktus, és főleg: kire fog hárulni a válságkezelés oroszlánrésze? A kérdés egyfelől azért lényeges, mert egy ilyen feladatra nem árt idejekorán felkészülni; másfelől viszont azért, mert tulajdonképp a válságkezelési eszközök és módszerek nagy valószínűséggel jó időre képesek befolyásolni adott esetben az állam jövőjének későbbi alakulását.

A rendezést illetően azt lehet mondani, hogy már most – viszonylag az elején – több forgatókönyv látszik körvonalazódni. Ebből arra lehet következtetni, hogy a forgatókönyvek kiagyalói egyelőre nem igazán látják át a konfliktus valódi lényegét, ebből következően a megoldási lehetőségeket még csak vázlatosan tudták kidolgozni. Másik oldalról viszont arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy ilyen válság kialakulása után a rendezés tekintetében, a konfliktus megoldását vállaló szereplőkre nem kevés teher és felelősség rakódik, amely indokolttá teszi az esetleges lépések alapos, és feltehetően többszöri átgondolását.

Az egyik „forgatókönyv” – nevezzük most így, definíció híján – a „keleti típus”. Ennek elméleti hátterét a közelmúltban az Arab Liga által szervezett konferencia szolgáltatja, melynek témája pont a szíriai válsághelyzet volt, s melyre a szervező fél meghívta Kofi Annant is, mint az ENSZ e tárgykörben kinevezett megbízottját. A konferenciát kitaláló fél főtitkára egy felszólalásában azt fejtette ki, hogy alapul véve a térség szokásait, hagyományait érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy a kialakult konfliktust esetlegesen az Arab Liga vezetésével rendezzék. Az azóta lezajlott eseményeket tekintve azonban talán nem túlzás azt mondani, hogy ezen terv megvalósítására egyre kevesebb az esély. Ez egyrészt azért jelent gondot, mert nem biztos, hogy a dinamikus válságkezelés eredményhez vezethet, másrészt pedig így elodázódik az „arab típusú” válságkezelési protokollok megismerése is, ez utóbbi pedig egyébként nagy mértékben hozzájárulhat a ma ismert mechanizmusok fejlődéséhez, fejlesztéséhez.

A másik típus a „nyugati”, melynek fejlődése, terminusai, napi gyakorlata mindenki számára ismeretesek. Ez a modell jelen esetben kettéágazik egy orosz és egy amerikai változatra. A kényszerű szétválás oka az eltérő látásmód és gyakorlat, azonban pont a szétválás miatt mondták-mondják egyes, a térséget és problémáit a napi tapasztalat szerint ismerő szakemberek, hogy ebben a viszonylatban a szíriai válság tulajdonképp nem más, mint a két nagyhatalom tulajdonképpeni csatája, egyfajta XXI. századi „hidegháború”. A megállapítás kissé bizarrnak hangzik, ugyanakkor bizonyos értelemben van benne némi igazság, bár túlzásnak tűnik a fenti kifejezést használni. Itt ugyanis arról van szó, hogy a felek eltérően gondolkodnak arról a kérdésről, hogy ebben az egyre mérgesedő, és egyre több áldozatot követelő szituációban milyen eszközök kerülhetnek alkalmazásra, mi minősül „elégnek”, milyen mértékűnek kell lennie a beavatkozásnak. Másként fogalmazva úgy tűnik, hogy egyelőre kevéssé sikerül folyamatában átlátni a szír válság politikai, gazdasági, társadalmi, és katonai következményeit, melyek helyenként túlmutatnak az ország vagy a régió határain.

Azonban van két tény, melyet mindenképp ajánlott szem előtt tartani. Az egyik, hogy minél inkább késik a probléma rendezését elősegítő egyetértés, annál inkább lesz Szíriában „ember embernek farkasa”; ebből adódóan egyre inkább növekedni fog a válság feloldására irányuló anyag-, emberi erőforrás-, és tőkeráfordítás. A másik a dominóelv megvalósulása a gyakorlatban. Ez a biztonságpolitikai terminus azt jelenti, hogy amennyiben egy adott állam az instabil működés jellemzőit mutatja – és helyzete nem vagy csak alig javul –, jó esély van arra, hogy a határain belüli harc, viszálykodás károsan hat a környezetében lévő többi államra is, mint ahogy az egyébként már látszik a napi eseményeken.

Vagyis, ha a konfliktus rendezését illetően egyelőre nem is egységesek a nemzetközi aktorok álláspontjai, abban egyetérthetünk, hogy a szíriai konfliktus mielőbbi segítséget, megoldást érdemel, igényel; mielőtt még véglegesen beszűkülne a megoldási metódusok eszköztára.

Címkék

Szíria, válság, konfliktus, Kofi Annan, polgárháború