2014. április 18., Andrea, Ilma napja

Tánc a félbevágott házban

Interjú a venezuelai Francisco és Mary Gózonnal
Gyarmati Orsolya
Forrás: Családháló
2012. június 27., szerda 10:47
Francisco, Mary, Klara és David Gózon tavaly nyáron költöztek a Dunakanyarba. Francisco emigráns szülők gyermekeként Venezuelában látta meg a napvilágot. Főiskolai tanulmányait Magyarországon végezte, itt született első gyermeke, Salamon is. Később visszament Venezuelába, s ott ismerkedett meg mostani feleségével, az ugyancsak venezuelai Maryvel is. Francisco operatőrként dolgozik itthon és külföldön, nevéhez olyan filmek fűződnek, mint az Eszter hagyatéka, a Haggyállógva Vászka, a Szamba, vagy a Kaland. Nagyobbik gyermekük, David még Venezuelában, a kisebbik, Klara már Magyarországon jött világra. Időközben Spanyolországban is eltöltöttek néhány évet, de most, úgy tűnik, végleg a gyönyörű kis Duna-menti faluban, Zebegényben telepedtek le. Venezuelai életükről, az ottani családok helyzetéről és új élményeikről beszéltek a Családhálónak.

Családháló: Honnan származnak pontosan?

Mary: Én Caracasban születtem, Venezuela fővárosában, de a szüleim egy kis városból valók, így minden nyáron oda mentünk “nyaralni”, ami persze furán hangozhat, mert Venezuelában nincs különbség tél és nyár között. Caracas hatalmas város és nagyon stresszes. Rengeteg az ember, és teljes a káosz.

Francisco: Az én szüleim emigráltak Venezuelába, és Caracasban telepedtek le. Caracas gyönyörű város, hatalmas hegyek között fekszik, és nagyon izgalmas hely, de egyben rendkívül veszélyes és erőszakos is. Az ötmilliós nagyvárosban nagyon nehéz a családok helyzete. A gyerekeket mindenhová autóval kell vinni, iskolába, barátokhoz, bárhová, mert rengeteg az emberrablás, a gyilkosság, a rablás. Éppen ezért nagyon sokan elköltöznek Caracasból.

Családháló: Sokan mégis ott maradnak...

Mary: Igen, mert ha ott születsz, akkor számodra ez válik természetessé, megtanulsz ezzel az állapottal együtt élni. Persze, ha elköltözöl, jobban rálátsz erre az őrületre...egyébként sokan nem emiatt hagyják ott Caracast, hanem poltikai okokból.

Családháló: Milyen most a helyzet Venezuelában? Mennyire népszerű Hugo Chávez a köztársaság elnökeként?

Francisco: Venezuelában sokáig két nagy párt állt egymással szemben, ezek váltogatták egymást. Ez a rendszer rendkívül korrupt volt, és elsősorban az Egyesült Államok érdekeit szolgálta. Venezuelában hatalmas a szakadék a gyarmati időkből ittmaradt fehér, kevés számú elit és az óriási tömeget alkotó, szegénységben tengődő, elsősorban indián, vagy afrikai származású venezuelai között. A lakosság 80 százaléka szegény, 20 százaléka pedig elképesztően gazdag. A két társadalmi osztály közötti szakadék hatalmas. Amikor Chávezt 1999-ben elnökké választották, nagy fordulat állt be: Venezuela történetében először jött valaki, aki emberszámba vette a szegényeket. Chávez maga is szegény családból származik, és noha elnöksége alatt igazi strukturális változások még nem történtek, elképesztően népszerű. A szegény réteg érzi, hogy többé már nincs egyedül, és hogy minden egyes venezuelait egyforma jogok illetnek meg. Sajnos azonban a változtatásra tett kísérletek miatt a feszültség  még nagyobb lett, mint korábban. Ezt sokan nem bírják elviselni, ezért elmennek az országból. A szegénység egész Latin-Amerikára jellemző. Innen, Európából nehéz elképzelni, mit is jelent ott szegénynek lenni. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy ott most olyan a helyzet, mint itt a középkorban volt. Egészen alapvető dolgok hiányoznak, ezért nekünk mindig furcsa, hogy Magyarországon mennyit panaszkodnak az emberek. Ott az emberek éhenhalnak az utcán, mindennaposak az emberrablások, a gyilkosságok, nincs biztosítás, nincsenek támogatások. Azt gondolom, a történelmi folyamatok nem lehet erőltetni, meggyorsítani, minden társadalom a maga tempójában halad. Nem lehet a feudális rendszerből egy pillanat alatt a modern demokráciába ugrani. Sok időre van még szüksége a venezuelai társadalomnak, hogy egyszer eljusson oda, ahol Európa most tart.

Családháló: Segíti az állam a családokat valamilyen módon?

Mary: A családok  teljesen egyedül vannak, az állam gyakorlatilag semmilyen támogatást nem ad nekik, vagy amit ad - állami iskolák, kórházak - az nem jó.  Mindenért fizetniük kell, egyedül megküzdeniük, semmiféle biztonságérzetük nincs. A családok egy szűkebb rétegének van rendes munkája, háza, kocsija és tudja jó iskolákba járatni a gyerekeket, de sokkal gyakoribb ennek az ellenkezője. Én szerencsés vagyok, a középosztályba tartozom, volt házunk, hozzáfértünk az orvosi ellátáshoz, tudtunk egyetemre is járni. Most már persze vannak változások, de még messze vagyunk egy „működő” államtól és még messzebb egy jóléti társadalomtól.   

Francisco: Nyugdíj gyakorlatilag nem létezik, így teljes mértékben a fiatalabb generációkra hárul a feladat, hogy eltartsák az időseket. Van azonban ennek a helyzetnek egy pozitív oldala is: az emberek sokkal jobban egymásra vannak utalva, nagyobb bennük a bizalom, rengeteget segítenek egymásnak. Erősebb közöttük a szolidaritás, a nyitottság, az önzetlenség.

Családháló: - Mi a helyzet a férfiak és a nők viszonyát illetően?

Mary: Sok helyen még most is teljesen elfogadott, hogy a férfinak a felesége mellett sok szeretője van, és a gyerekei több anyától származnak. Nem nyitott házasságokról van szó, de errefelé ez a szokás. Emiatt a nők méginkább rákényszerülnek arra, hogy dolgozzanak, hiszen, ha a férjük éppen valamelyik szeretőjénél van, nekik kell eltartaniuk a gyerekeket. Venezuelában normálisnak számít az is, hogy a férfi egész nap csak fekszik, a nő pedig kiszolgálja. A venezuelai egy rendkívül “macsó” társadalom, amely elvárja a nőtől, hogy tartsa magát, és oldjon meg minden helyzetet. Ha egy férfi elhagy egy nőt, bármi is az ok, a társadalom a nőt bélyegzi meg: az ő hibája, hogy a férje elment.

Családháló: És ki figyel eközben a gyerekekre?

Francisco: A gyerekek megnőnek maguktól...ebben is nagyon eltér a venezuelaiak gondolkodása az európaiaktól. A rátermett gyerekek viszonylag hamar megtanulják a túlélés módszereit, a szomorú igazság azonban az, hogy Venezuelában többek között azért születik egy családban akár nyolc-kilenc gyerek is, mert  a szülők tudják, hogy közülük csak kettő-három éri meg a felnőttkort...

Családháló: Említették az emberrablásokat...

Francisco: Az emberrablás a legjövedelmezőbb üzlet Venezuelában. Van egy új módszer, ami csak néhány éve terjedt el, úgy hívják, hogy expressz emberrablás, mivel néhány óra alatt lezajlik. A rablók elviszik az áldozatukat egy ATM-hez, kivetetik vele az összes pénzét, elveszik a papírjait, az autóját, a kulcsait, aztán otthagyják egyedül, minden nélkül az utcán. És a szerencsétlen még örülhet, hogy életben maradt.

Mary: Ez is a szakadék miatt van: a szegény embereknek már nincs hová nyúlniuk, és nincs mit veszteniük sem. Máshogy nem tudnak pénzt szerezni.  Sokan azért követnek el bűncselekményeket, mert a börtönben van mit enni. Mások bevonulnak a seregbe, mert ott legalább kapnak ellátást.

Családháló: A felmérések szerint a népesség 92 százaléka katolikus vallású. Hogyan jelenik meg a vallás a mindennapokban?

Francisco: Venezuelában a katolikus egyház nagyrészt a fehér elitet támogatja. Van azonban egy ága az egyháznak, a La Teologia de la Liberación,  amely felismerte, hogy a szegényekhez kell szólnia, őket kell segíteni, nem pedig a gazdagokat megvédeni. Ugyanakkor a katolikussal párhuzamosan létezik az ősi indián és afrikai vallás is. A legtöbb katolikus szentnek megvan az afrikai, vagy indián megfelelője.

Családháló: - Fontos a venezuelaiaknak, hogy ki milyen származású?

Mary: Soha senki nem foglalkozik ezzel, mert annyira normális, hogy mindenkiben keveredik mindenféle vér, kultúra, nyelv és vallás. Ugyanolyan elfogadott elmenni templomba, mint egy sámánhoz.

Francisco: Az ország bizonyos részein nem tudod, hogy Afrikában vagy-e, vagy Venezuelában. Rengeteg olyan város van, ahol mindenki fekete. Ezeket a településeket szökevény rabszolgák alapították, vagy olyanok, akiket felszabadítottak. És ott vannak az indián területek is. Venezuelában senki nem tudja, mi minden folyik az ereiben. Mindenkiben van indián, afrikai és spanyol vér is.

Mary: Ha valaki azt kérdi, milyen hagyományaitok, zenétek, vallásotok van, azt válaszoljuk: mindenből minden!

Családháló: Az Önök esetében mi volt az ok, ami miatt elhagyták Venezuelát?

Mary: Venezuelában szülés után három hónappal vissza kell mennie dolgozni az édesanyáknak. A kisbaba ettől kezdve vagy bölcsődébe kerül, vagy a család valamelyik idősebb tagja vigyáz rá. David születésekor eldöntöttem: otthon akarok maradni vele, ezért kiléptem a munkahelyemről. Így azonban nem volt elég pénzünk. Éppen ekkor ajánlottak munkát Franciscónak Magyarországon, így nem volt kérdés, hogy ideköltözzünk. Öt évvel később a munkám Spanyolországba szólított, és ott maradtunk négy évig. Ott azonban annyira nehéz lett a gazdasági helyzet, hogy végül ismét úgy döntöttünk, visszajövünk Magyarországra. Sehol nincsenek igazi gyökereink, de talán Zebegény lesz az a hely, ahol végleg letelepedünk.  Magyarországon - dacára annak, amit erről a magyarok gondolnak - sokkal jobb gyerekeket felnevelni, mint akár Spanyolországban, akár Venezuelában. A gyerekeknek több az életterük, és nagyobb biztonságban vannak. Zebegényből egy óra alatt beérek mukahelyemre érek, David és Klara egyedül mehetnek iskolába, ahol a lehető legjobb helyen vannak. Ami a nyelvet illeti, úgy érzem, még kínaiul is könnyebb lenne megtanulni, de azt tudom, hogy a családommal itt minden rendben lesz. Ami viszont negatív itt, hogy mindenki olyan szomorú és stresszes. Venezuelában elképesztően nehéz a helyzet, mégis, az emberek mindig találnak valamit, aminek örülhetnek. Szeretnénk, ha a gyerekeink nem felejtenék el ezt a mentalitást, ezért gyakran vissza fogunk menni Venezuelába. Itt mindenki szenved, mindig minden a panaszkodásról szól. A venzuelaiak élvezik az életet. Ezt érdemes lenne tőlük megtanulni! Egyszer hatalmas özönvíz zúdult Venezuelára, a hegyekből lehömpölygő víz rengeteg ember házát elmosta. Egy évvel később ott jártunk karácsony táján, és azt láttuk, hogy egy, a folyó által félbevágott házban az emberek önfeledten táncoltak és zenéltek, pedig nem volt hol lakniuk. Mindig meg kell látni, mi ad örömöt az életben. Lehet, hogy nincs meg mindenünk és nem tökéletes minden, de azért kell hálásnak lennünk, amink van!