Sokkoló videókból és fényképekből nincs hiány a világhálón: a gyerekeket - akik akár már három és fél évesen bekerülnek a rendszerbe - elképesztő, sokszor a kínzás fogalmát kimerítő módszerekkel trenírozzák arra, hogy egyszer majd az ország büszkeségei, Kína méltó képviselői legyenek a világ legrangosabb sporteseményein. A faarcú edzőket nem hatja meg a fájdalomtól zokogó, megfélemlített gyerekek látványa, ahogy szüleiket sem, hiszen mi lehetne dicsőbb tett, mint a legjobbnak lenni - bármi áron.

“Mindent megteszek, hogy hazám dicsőségét szolgáljam!”

A fenti idézet a képen látható propagandaplakát címe. Kína saját sportolói felkészítő programját a szovjet modell szerint állította fel: az ígéretesnek tűnő gyerekek különleges, államilag szponzorált, kiképzőtáborokhoz hasonló felkészítő központokba kerülnek, ahol rendkívül szigorú edzések folynak, miközben kifejezetten erre a célra kiképzett toborzócsapatok járják az országot, hogy újabb és újabb, megfelelő képességekkel rendelkező gyerekeket gyűjtsenek be. Az 1,3 milliárd lelket számláló Kína utolsó szegletébe is eljutnak: minden kínai város minden egyes kerületében egytől egyig végignézik a 8-13 éves gyerekeket, és az arra alkalmasokat - sokszor akaratuk ellenére - elküldik az edzőiskolákba, meggyőzve szüleiket a nemes cél fontosságáról és a dicsőségről, amit a gyerekek innentől kezdve az országnak szerezhetnek.

Sportolók a futószalagról

Kína elképesztő összegeket költött arra, hogy sportakadémiákat állítson fel, és a lehető legtökéletesebb szakembergárdát hozza létre pszichológusokból, külföldi és hazai edzőkből, valamint alkalmazza a legújabb technológiai és tudományos módszereket. Míg az 1988-as szöuli olimpián kínai sportolók csak öt aranyérmet szereztek, 1992-re Kína lett a negyedik legtöbb aranymedállal büszkélkedő ország. A 98-as pekingi játékokra már 30 000 atlétát készítettek fel, ami ötször annyi, mint ahányan valójában Kína színeiben részt vettek az olimpián.

Mennyiség, szigor, eredményesség

Ma nagyjából 300 000 atlétát képeznek az ország 150 elit sporttáborában és több tízezer kisebb helyi sportlétesítményében. A kínai sportiskola-rendszer lényege a nagy létszámú “alapanyag”. A módszerek elképesztően hatékonyak, ami a kiemelkedő eredmények gyors elérését illeti, ugyanakkor a rendszernek ez a hibája is: minden mást figyelmen kívül hagy, nem gondoskodik sem a sportolók egyéb irányú képzéséről, sem az erkölcsi szempontok figyelembevételéről. A legtöbb iskola gyakorlatilag atlétatermelő gyárként funkcionál, amelyekben nem ritka a napi hat órás edzés sem. Eközben sok gyerek még olvasni sem tanul meg, mert élete szinte minden - nem alvással töltött - percét felkészülésekkel, versenyekkel tölti. Egy kínai származású, amerikában dolgozó újságíró, Ni Ching Ching így ír: “Amikor első osztályos voltam, a kommunista tehetségkutatók eljöttek az iskolába, hogy potenciális műugrókat találjanak. Nem érdekelte őket, hogy nem tudok úszni és nem akarok sportolni sem. Azt  mondták, pont megfelelő a testfelépítésem és a lábaim is alkalmasak erre a sportra. Kiválasztottak és elküldtek egy állami sportiskolába, hogy lenyűgözzem és szolgáljam hazámat.”

Kiüresedett érzelmek

A sportközpontokban a gyerekeket elképszetően szigorú edzések várják, amelyek egész nap, sőt, sokszor éjszaka is zajlanak. A fiatal atléták alig látják szüleiket, hiszen sokszor több ezer mérföldre kerülnek el otthonról akár már 8-9 évesen is. Egy edző szerint ”először hiányoznak nekik a szüleik, aztán hozzászoknak.” Az első sportolóévek abból állnak, hogy a gyerekek egyszerű mozdulatokat, majd mozdulatsorokat ismételnek több százszor-ezerszer egymás után. Az íjászok például az első évben semmi mást nem csinálnak, mint minél jobban megfeszítik az íjat, közben - egy volt sportoló szerint - “sokszor vinnyogva a fájdalomtól”, hogy izmaikat minél jobban megerősítsék. Azok számára, akiket az olimpiára készítenek fel, reggel fél héttől este fél kilencig tart a napi edzésfolyam, időnként némi étkezéssel és rövid pihenésekkel megszakítva. A sportolók “kiüresedett érzelmekről” beszélnek. Évente egyszer láthatják szüleiket, akikkel sokszor akkor sem engedik a találkozást, amikor azok eljönnek a versenyeikre.

Esélytelenség a való világban

De ki az a szülő, aki ezt a fajta életet kívánja gyermekének, tehetnénk fel a kérdést. Nos, rengetegen. Egyrészt a kínai szülőket hamar meggyőzik arról, hogy gyermekük élsportolóvá válásával sokat tesznek hazájuk dicsőségéért, másrészt a dolognak anyagi vonzata is van: az atléták családjai jobb anyagi körülmények közé kerülnek, és a társadalom megbecsültebb tagjává válnak, ami sokszor jó munkahely formájában manifesztálódik. Természetesen éppen ezért a sportolók lelkiismereti okokból sem könnyen hagyják ott az elit sportolói státuszt, hiszen “hűtlenségük” családjukat sodorhatja rossz anyagi helyzetbe. Más oka is van azonban annak, hogy valaki - vágyai és akarata ellenére - nem lép ki a rendszerből: a kicsi koruktól egyetlen dologra kiképzett sportolóknak sokszor esélyük sincs boldogulni a “kinti” világban, hiszen gyakorlatilag nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék azt az alapvető tudásanyagot és azokat a készségeket, amelyekkel a “normális” iskolákba járó gyerekek rendelkeznek. A nem ritkán analfabéta élsportolók kikerülve a rendszerből nagyon komoly megélhetési gondokkal szembesülnek. Nem értenek semmihez, és kénytelenek a legalantasabb munkát is elvállalni, hogy ne haljanak éhen.  “Műveletlenül, tanulatlanul növünk fel és tönkretesz az a rendszer, amely azt ígérte, hogy örökké gondoskodik majd rólunk,” vallja keserűen egy volt súlyemelő bajnok, aki jelenleg takarítónőként keresi kenyerét.

Fenyítés szülői kérésre?

A négyszeres olimpiai bajnokot, Sir Matthew Pinsentet sokkolta az, amit a 2008-as pekingi olimpiára való felkészülés során a kínai gyerekek edzésén látott. Pinsent fájdalomtól kiáltozó és síró kicsikről számolt be, akiken az edzők rendszeresen testi fenyítést alkalmaztak. Bár a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) rendkívül óvatosan kezelte az állítást, Pinsent, aki korábban maga is NOB-tag volt, úgy véli, a gyerekeket a fizikai tűrőképesség határain túlmenően edzik a minél jobb eredmény érdekében, ami megkérdőjelezi az emberi jogok tiszteletben tartását. Annak ellenére, hogy a NOB orvosi bizottsága megjelentette javaslatait az elit gyerekatléták edzését illetően, az érintett edzők csupán annyit mondtak, hogy a gyerekek fizikai fenyítése ugyan valóban törvényellenes, de a szülők kérik őket erre a bánásmódra és ők csak a szülő kívánságait teljesítik...