2014. szeptember 1., Egyed, Egon napja

Északnak tart az aranysakál

Nagy Áron
Magyar Nemzet
2012. május 03., csütörtök 00:37
Évek óta invázióról beszélnek vadászok és természetbúvárok. Sokan azt mondják, hogy az aranysakál (Canis aureus) erőszakosan terjeszkedik, s nem is olyan hosszú távon a vadgazdaságokat fenyegeti. Vajon kell-e félnünk az aranysakáltól?
– Háromezer-hatszáz hektáron évente negyven aranysakált ejtünk el úgy, hogy a károkozásuk nem csökken! Nincsenek biztonságban tőle sem a vadmalacok, sem az őz, sem az apróvad, ez a ragadozó ugyanis falkában vadászik és rendkívül ügyesen – panaszkodott a Drávasztárai Földtulajdonosok Közösségének képviselője a károkozásra. Halász Tibor elmondta, sok vadásszal közösen úgy vélik, ők is hibásak abban, hogy a délszláv háborúk idején hazánkban megjelent kutyaféle elszaporodott, mivel nem láttak időben a vadászatához.
– Ez egy rendkívül szapora vad, akár négy kölyköt is felnevel, és megyéről megyére haladva szép lassan mindenütt megjelenik az országban. Legelőször talán Dél-Somogyban telepedett meg – vélekedett a baranyai vadász. Halász Tibor szerint az őz egyedszáma az aranysakálokéval fordított arányban változott éveken át, mostanra azonban úgy tűnik, a vad megtanult boldogulni megváltozott, veszélyesebbé vált környezetében. A problémát azonban csak a ragadozó populációjának apadása oldhatná meg.

– Az aranysakál északnak tart. 2007–2008 fordulóján érkeztek az első bejelentések arról, hogy nálunk is megjelent – emlékezett viszsza a Veszprém Megyei Kormányhivatal vadászati és halászati osztályának vezetője. Hárshegyi Márk elmondta: a ragadozó gyorsan szaporodni kezdett, a tavalyi vadászati évben már ötven volt a becslések alapján az egyedszám, amelyből hatot sikeresen terítékre hoztak a vadgazdálkodók, a 2012/13-as vadászati évben pedig ötvenkilenc egyedre becsülték a sakálpopulációt a megyében. Mindez amúgy nem sok, ha a dél-magyarországi, például a tolnai adatokkal vetjük össze; ott ugyanis csak az elejtések száma ennek a többszörösét teszi ki – fűzte hozzá. Hárshegyi Márk szerint a megyében a ragadozó populációja egyelőre nem elég nagy ahhoz, hogy komolyan veszélyeztethesse az apróvadat, az őzet, viszont néhány éven belül ez könnyen megváltozhat.
Egyelőre még Pest megyében sem gyűlt meg a vadászok baja az aranysakállal, de az érintettek szerint ez csak idő kérdése. – Megyeszerte egyre több példányt látnak a betelepülő ragadozóból, de – szerencsére – úgy tűnik, egyelőre csak kóborló egyedekről van szó; a megtelepedésükhöz több időre van szükségük – közölte lapunkkal Roik Róbert. A Homokpusztai Földtulajdonosok Vadászati Közösségének hivatásos vadásza úgy emlékezett, 2010-ben látták a szomszédos vadászterületen az első aranysakált a Csévharaszt környéki erdőkben. Egy évre rá pedig már terítékre is került belőlük.
– Bár azt mondják, a ragadozó a nádasokban, a füves síkokon érzi jól magát, a tapasztalatok szerint a sűrűn benőtt vidékhez is képes alkalmazkodni. Kotorékot sem készít mindig, csak bevackolja magát valahová. Ha pedig egyszer megállapodott, akkor a territóriumáról kiszorítja a rókát, és – ami ennél fontosabb – veszélyt jelent az apróvadra, az őzre. Persze egy róka is képes megfogni az egyhetes őzgidát, de a sakál falkába verődve a nagyobb vadra, akár a szarvasborjakra is veszélyes – állapította meg Roik, hozzátéve, hogy tudomása szerint a megyében ilyesmi eddig nem fordult elő.
A tudósok azonban nem enynyire borúlátók. Heltai Miklós, a Szent István Egyetem Vadvilág-megőrzési Intézetének egyetemi docense régóta figyelemmel kíséri a hazai aranysakál-populáció változásait. Mint mondta, téves az az elképzelés, amely szerint a dél-szláv háború űzte volna hozzánk a ragadozót. S bár visszatelepülésének ideje tényleg egybeesik a fegyveres konfliktuséval, annak okai kevésbé szenzációsak.
– A kilencvenes évek elejére a globális felmelegedés miatt enyhébbé váltak a telek, ugyanakkor a nagyüzemi agrártermelés visszaesésével a természet számtalan területet visszahódított magának. Egyes területeken, különösen a Dráva-síkon a szántók több mint fele ugaron volt ekkor. Ezeken a földeken felhagytak a mezőgazdasági termeléssel, felszaporodtak a kisrágcsáló-állományok, ráadásul a korábbi évtizedek gyors változásaihoz új, stabilizálódó élőhelyi körülmények jöttek létre az országban, amelyek minden szempontból megfeleltek az egyébként is jól alkalmazkodó aranysakálnak – fejtette ki az egyetemi docens.
Heltai Miklós ezután felidézte, hogy a ragadozó régebben megosztotta a tudósokat. Voltak ugyanis, akik az afrikai sakál alfajaként azonosították, mások viszont úgy vélték, hogy valamiféle farkas-kutya, farkas-róka hibridről van szó, vagy éppen kistestű, de önálló fajba tartozó kis farkasként azonosították. Ez utóbbinak a léte viszont kétséges, hiszen semmilyen nyoma nem maradt az állítólagos kis farkasnak, így ezt a teóriát mára széles körben elvetették. Az aranysakál kedvelt élettere egyébként a középkor végén és az újkorban is az Alföld volt. A Toldiban említett nádi farkas, a toportyán pedig ennek a kutyafélének a népies elnevezései lehettek.
– Napjainkban Baranya, Somogy és Bács-Kiskun megyékben fordulnak elő a legnagyobb számban, de úgynevezett éneklő családokat – tehát hosszabb ideje megtelepedett közösségeket – jeleztek Pest megyéből és a Hortobágyról is – közölte a szakértő, majd hozzátette: az aranysakál terjeszkedése lényegében az egész országot érinti, nem túlzás tehát biológiai invázióról beszélnünk.
A ragadozó térhódításának megítélése a legproblémásabb feladat a docens szerint. A sakál gyomrának és ürülékének vizsgálata azt mutatja, hogy hetven-nyolcvan százalékban rágcsálók szerepelnek a „menüjén”. Nem tagadható viszont: a maradékba apróvad, őz és vaddisznó is kerül. De ugyanígy kimutatható, hogy időről időre háziállatot is elejt, és a dögöt is megeszi. Heltai Miklós mindezt úgy foglalta össze, hogy az adatgyűjtések szerint az aranysakál jelenleg nem képes számottevő hatással lenni a hazai vadpopulációra.
– Nem jelenthetjük ki tehát, hogy az aranysakál veszélyezteti a vadgazdaságok érdekeit vagy éppen az állattenyésztőkét, még ha a ragadozó képes is elejteni a vadmalacot, az őzgidát, a birkát, vagy néhanapján megfog egy-egy fácánt. Sőt növényvédelmi szempontból pozitív hatása van, hiszen, mint már említettem, főként a kártevő rágcsálókat fogyasztja – összegezte véleményét a szakértő.
– Az aranysakáltól senkinek nem kell tartania, mivel a rókánál is rejtőzködőbb életet él; gyorsan és takarásban mozog. Általában kerüli az embert és az emberlakta területeket, így megpillantani közülük egyet inkább szerencsének számít. Életmódja egyébiránt még nincs teljesen feltárva. Az viszont bizonyos, hogy nagyon összetartó családi csoportokban él, az utódok felneveléséből pedig az anyaállat mellett az előző évi fiatal nőstények (az új utódok nővérei) is kiveszik a részüket, ami nagyon hatékony szaporodást tesz lehetővé. Ez lehet a biológiai oka az egyedszám gyors növekedésének és a faj dinamikus terjeszkedésének – mondta Heltai Miklós.
Farkas, hiúz, medve. A farkas sosem tűnt el teljesen hazánkból, néhány példánnyal folyamatosan jelen volt a huszadik században és most, a harmadik évezredben is. A tudósok szerint a populáció nem nagy, magányos egyedekből és alkalmanként egy-két szaporodó párból áll. A hatvanas években elég sok megfigyelés volt a Dunántúlon, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a Bács-Kiskun megyei homokháton is előfordultak. Néha megjelentek a Dráva-síkon és a Beregben is. Legstabilabban az Északi-középhegység területén, elsősorban Aggteleken és a Zemplénben, ritkábban a Bükkben fordulnak elő. A hiúz jelenléte sokkal ritkább, és az Északi-középhegység területére korlátozódik. A farkassal ellentétben a hiúz hazai szaporulatáról nincs publikált adat. A barna medve, ellentétben az előző két fajjal, nem töltött bizonyítható módon hosszabb időt az ország területén. Egyszer-egyszer meg-megjelenik Aggteleken, a Zemplénben, de volt példa korábban börzsönyi és bükki alkalmi előfordulásra is.

Égigérő blog

Gondolatok és aktualitások építészeti és urbanisztikai témában. Hírek, kritikák, elmélkedések. A megjelenő írások tartalom szerint is csoportosításra kerülnek. ARCHÍR: véleménnyel keretezett tudósítások, beszámolók a hazai építészeti közéletről, kiállításokról, eseményekről. COLLSTOKK: építészmérce. Világmegváltó és lírikus építészkritikák érzelmi alapon, komolyan. ARKHÉ TEKTONIKA: töprengés a legnagyobb ívű szakmáról, ami még a kozmosznál is nagyobb dolgokkal dobálózik. ÉPÍTÉSZAKI: hétköznapok építész szemmel, benyomások, tervek, tévedések és bizonyosság.