Orvosi maszk

Japánban nem mindenki műtőssegéd, csak úgy néz ki

Molnár Csaba, 2017. január 8., 13:02, frissítve: 13:44
Az orvosi maszkot viselő emberek legalább olyan tipikus szereplői a japán utcáknak, mint a villódzó feliratok, az iskolai egyenruhás lányok vagy a mangákat, képregényeket bújó férfiak. A Kínában és Dél-Koreában is terjedőben lévő szokás (vagy divat) háttere legalább annyira kulturálisan rögzült magatartásforma, mint amennyire egészségügyi óvintézkedés.

December közepén olyan mértékűvé súlyosbodott a kínai iparvárosokat elsötétítő légszennyezés, hogy a probléma iránt egyébként nem túl fogékony hatóságok is szmogriadót rendeltek el. Az emberek az utóbbi években megtanultak védekezni a füstköd ellen; pontosabban ők úgy hiszik, hogy hatékonyan képesek védekezni. Sokan, akiknek muszáj kimerészkedniük az utcára, orvosi maszkot viselnek, otthonukban légtisztítót, illatosítót alkalmaznak. A gazdagabbak pedig elmenekülnek a városokból. A New York Post riportja szerint a szmoghelyzet legsötétebb napjaiban ugrásszerűen megemelkedett az interneten a „szmogmentes” utazásokra irányuló keresések száma, az utazási irodák pedig egyre-másra hirdetik azokat a vakációkat, ahol az utasok „kiszellőztethetik a tüdejüket”.

 
A japán civilek évente 230 milliárd dollárt költenek orvosi maszkokra. Az igény kielégítésére egész iparág létesült. Pókembereset és „Hello Kitty”-set is lehet kapni
Fotó: Mike Clarke / AFP
 

Mizofóbiások országa

Sok kínai Japánba utazik tisztább levegőt keresve. Amikor megérkeznek, azt tapasztalhatják, hogy valóban sokkal alacsonyabb a légszennyezettség szintje, viszont még az otthoninál is sokkal többen, főként nők hordanak orvosi maszkot az utcán. Sok japán turista európai vakációján sem válik meg kedvenc maszkjától, és a tartósan külföldön élő japánok ugyancsak állandóan hordják ezt az eredetileg a műtőkbe szánt alkalmatosságot. Miért rajonganak annyira a japánok és más kelet-ázsiaiak a maszkért? Közhelyszerű, hogy Japánban szinte kényszeresen vigyáznak a higiéniára, és sokan egyenesen mizofóbiások, azaz rettegnek a szennyeződésektől és a fertőzésektől. De ilyen emberek világszerte élnek, mégsem találkozhatunk máshol ennyi orvosi maszkkal az utcán, mint a szigetországban. Ha egy nemzet viselkedése egyöntetűen és élesen különbözik látszólag hasonló körülmények között élő más népekétől, akkor általában kulturális tradíciókat kell gyanítanunk a háttérben.

Bár igazán tömegessé csak az utóbbi évtizedek nagy járványainak – a 2002-es SARS, a 2006-os madárinfluenza és a 2009-es H1N1-influenza – idején vált ez a szokás, közel százéves múltra tekint vissza. Az 1918-as spanyolnáthában több – szám szerint húsz-negyven millió – ember halt meg, mint magában az első világháborúban (bár a kettő egybeesése miatt nem lehet teljesen elkülöníteni az egyik és a másik áldozatait). Hatásos gyógyszer híján mindenhol igyekeztek az emberek védekezni a fertőzés ellen, általában úgy, hogy sállal, ronggyal és orvosi maszkkal takarták el orrukat, szájukat. Japánban a maszk vált általánossá, de a többi országgal ellentétben a járvány következő évi lecsengése után sem hagytak fel a viselésével.

Ebéd a tűzvihar közepén

Ennek oka az lehetett, hogy időről időre történtek olyan katasztrófák, amelyek újra belélegezhető veszélyekkel fenyegették a szigetország lakosságát, olvasható a Quartzon. Alig négy évvel később történt a nagy kantói földrengés, amelynek epicentruma a Honsú szigeten lévő kantói síkságra esett. Mivel délben történt a földrengés, amely igen hosszú ideig, négy–tíz percig tartott folyamatosan, szinte minden házban – szabad tűzön – ebédet főztek. Tűzvész tört ki, amely gyakran „tűzviharrá” korbácsolódva perzselt fel városokat. Rengetegen elégtek elevenen, de a hosszú távú következmények is súlyosak voltak. Hetekre megtelt a levegő füsttel és pernyével, de hiába ülepedtek le a nagyobb szennyező szemcsék, a levegő még hosszú hónapokig szinte alkalmatlan maradt a lélegzésre. Az orvosi maszkok szerte az országban hiánycikké váltak, Tokió és Jokohama utcáin megszokottá váltak az álarcos emberek.

Japán második világháború utáni gazdasági fellendülése a jóléti állam eljövetele mellett a légszennyezés emelkedésével is együtt járt. Az emiatt krónikus beteggé vált emberek még érzékenyebbé váltak a japánciprus erősen allergén virágporára. Elszaporodásában a légköri szén-dioxid-koncentráció emelkedése is szerepet játszik. A japánok tehát kis túlzással nap mint nap a levegőből érkező betegségforrásokkal néztek szembe, így az egyébként is népszerű orvosi maszkok lassan a mindennapi közösségi élet elengedhetetlen kellékévé váltak. A japán civilek évente 230 millió dollárt költenek manapság orvosi maszkokra, az igény kielégítésére pedig egész iparág létesült. Aki nem elégszik meg a szokásos fehér vagy világoszöld gézmaszkkal, az szinte bármilyen mintájút vehet, de kapható „Hello Kitty”-s vagy pókemberes maszk is.

 
A szennyezett levegő ellen nem véd a maszk. A kínaiak mégis előszeretettel viselik a szmogriadó idején. A képen látható játékos Talien városának füstjét igyekszik távol tartani a tüdejétől
 Fotó: Stringer attention editors / Reuters
 

 

Nem csodaszer

Csakhogy, miként a rajzfilmfigurák, a maszk mindenhatósága is csak mese. A Melbourne-i Egyetem kutatói tesztelték, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható maszkok mennyire képesek meggátolni a fertőzések terjedését, tudósít a The New York Times. Az eredmények szerint, ha a megfelelő emberek viselik, szinte tökéletes védelmet biztosítanak. Influenzás önkénteseket kértek meg, hogy maszkban köhögjenek egy Petri-csészére. Ezután kitenyésztették a Petri-csészébe jutó vírusokat. Kiderült, hogy szinte egy sem jutott ki a maszkból. Magyarul az álarc, ha beteg viseli, arra nagyon jó, hogy benn tartsa a fertőző cseppeket. Viszont – ellenkező irányban – a levegőben sodródó kórokozókat gyakorlatilag akadálytalanul átengedi. Ugyanis ezeket a maszkokat arra találták ki, hogy a műtő orvosok ne fertőzzék meg az operált beteget, és nem fordítva.

Mindez nem azt jelenti, hogy a beteg, ténylegesen fertőző japánok ne viselnének maszkot, de az álarcot hordók nagy többsége teljesen egészséges. A japán munkakultúra megköveteli az alkalmazottaktól, hogy ha nem lehetetlen, akkor minden körülmények között menjenek be dolgozni. Ez az enyhén betegekre is vonatkozik, akik munkatársaik iránti előzékenységből viselnek szájmaszkot; ez esetben indokoltan. A Japánban dolgozó nyugatiak közül sokan számolnak be arról az első hallásra igen kellemetlen élményükről, amikor néhányat tüsszentettek nyilvános helyen, és ezt hallva japán munkatársaik – vagy akár idegenek is – udvariasan felszólították őket, hogy vegyenek föl maszkot.

Áramlik a csi

Bár azt hihetnénk, hogy a maszkőrülethez elengedhetetlen volt a mikroszkopikus, levegőben is terjedő, láthatatlan kórokozók felfedezése a XIX. században, egyes antropológusok szerint ez nincs így. Az egész a Kelet-Ázsiában nagy népszerűségnek örvendő hagyományos kínai „orvoslás” évezredes koncepcióin alapszik. Ezek szerint szinte minden betegséget az egészségtelen légzés okozza, amely a teljes univerzumot alkotó ősanyag, a csi áramlásával áll kapcsolatban. A csi rengeteg dolgot jelent, többek között levegőt, párát, illatot is. Sok keleti vélhetően e hiedelmek hatására is ragaszkodik az álarcához.

De a maszkviselés sokszor semmilyen módon nem kötődik a higiéniához vagy az egészséghez. Sok fiatal japán ugyanazért hord álarcot a tömegközlekedési eszközökön, amiért mások zenét hallgatnak fülhallgatón keresztül, vagy mobiltelefonjukba merülnek. Ezzel afféle korridort képeznek személyes szférájuk és a külvilág között. Azt kommunikálják, hogy nem akarnak kommunikálni.


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 07.

hirdetés
hirdetés
hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása