Nézőpontok

Nézőpontok

Van az a pénz…

Fodor Csaba

2012. június 01., péntek 09:24
Bár korábban a Nézőpont Intézet is a költségvetés által fedezett pártfinanszírozás mellett érvelt, ez nem jelenti azt, hogy az ezzel ellentétes modellek eleve antidemokratikusak lennének.

A közéleti szereplők jelentős része a pártok finanszírozásának egyetlen legitim és demokratikus módját a pártok működésének költségvetési finanszírozásában látja. Amennyiben viszont megcáfolhatatlan érvet is felhoznának amellett, hogy a költségvetési támogatás miért csökkentené törvényszerűen a „fekete pénzek” jelenlétét a politikai piacon, máris előrébb lennénk.

Kétségkívül azért nem teszik ezt egyébként, mert talán ők is tudják, hogy ha befogadó készség van erre, „a korrupció úgyis utat tör magának”. Hiába duzzasztunk fel állami hivatalokat a politikai piac felügyeletére (újabb költségvetési forrást áldozva a demokrácia „védelme érdekében”), a globális pénzügyi világ keretei között mégis melyik bürokrata lenne képes átlátni azt a végtelenre szőhető finanszírozási hálót, amelyből bármikor csurranhat-cseppenhet valamennyi „nem költségvetési forrás” (akár közvetetten is) a pártok kasszájába?

Egyáltalán hogyan lehetne azt szabályozni, hogy egy magánszemély vagy vállalat sem közvetlenül, sem áttétesen (több lépcsőben) ne vehessen részt egy politikai párt, illetve egy ahhoz „köthető” más szervezet működésének finanszírozásában? A válasz erre az lehetne, hogy a finanszírozás kereteit és tartalmát törvényi úton, pontos kritériumrendszer alapján kell meghatározni. De ebben az esetben a bíróság (esetleg egy központi hatóság) egyedi ügyenként fogja mérlegelni, hogy X magánszemély vagy vállalat közvetlenül (illetőleg egy ahhoz „lazán köthető” szervezeten keresztül) Y párt érdekében bizonyíthatóan törvénytelen finanszírozási tevékenységet folytatott? Egyáltalán hogyan szűrhetők ki az egyes pártokhoz „csak lazán köthető” szervezetek a rendszerből, ha kettőjük között jogilag sok esetben nincs is kapcsolat?

Értem, hogy sokan erre azt válaszolják, hogy a „jelentősebb” összegű magánadományok miatt megnő a lehetőség arra, hogy egyes gazdasági szereplők a politikai döntéshozatalra nyomást tudjanak kifejteni. Az előbbi példánál maradva: egyrészt kíváncsian várom azokat az érveket, hogy a bíróság közvetlen összefüggések hiányában mégis milyen körülmények figyelembe vételével tudná mérlegelni az adott párt vagy a kormány (ha a támogatott politikai erő kormányra kerül) magánfél felé „fennálló háláját”? Másrészt tegyük fel azt a kérdést, hogy ha a pártok költségvetési forrásból is gazdálkodhatnak, ez a helyzet nem alakulhatna ki? Most sem tudunk erre példát felhozni? Egyébként jogerősen aligha, mivel nincsenek „konkrét” összefüggések, amelyekről megállapítható lenne, hogy azok esetleg valóban törvénytelenek lennének. Harmadrészt: amíg az állam közpénzek felett spekulál, ne csodálkozzunk azon, hogy egyes gazdasági szereplők legitim célként tekintenek a költségvetési források „bekebelezésére” termelés helyett...

Ha a „költségvetés által fedezett pártfinanszírozás” (csak leírva, tankönyvekben működő) elvét tekintjük a pártfinanszírozás egyetlen demokratikus modelljének, egy másik csapdába is belesétálunk. Egy befolyásszerzésre törekvő gazdasági szereplő részéről ugyanis az is racionális lenne, ha – a vélt jövőbeli haszon szubjektív felértékelése miatt – az adott párt rendelkezésére álló költségvetési forrás például kétszeresét ajánlaná fel közvetlen vagy közvetett támogatás céljából (nem feltétlenül legális csatornákon keresztül és egy összegben), felülírva ezzel a költségvetés – szükségszerűen szűkös – kereteit.

Ezzel együtt természetesen magam is elismerem a költségvetési alapú pártfinanszírozás létjogosultságát és legitim voltát, továbbá nem feltétlenül tartom ésszerű döntésnek ennek egyetlen tollvonással történő megváltoztatását. Szorgalmazom továbbá, hogy az adatvédelmi alapelvek tiszteletben tartása mellett minél átláthatóbb legyen a finanszírozási struktúra. Ugyanakkor azt is érdemes lenne belátni, hogy ha van létező hajlam a „politikai döntéshozatal befolyásolására” a gazdasági szereplők részéről, „van az a pénz is”, amely bármilyen szigorúnak és következetesnek tűnő állami szabályozást képes alapjaiban nevetségessé tenni.

A pártok számára egyébként is racionálisnak tűnhet a kisebb egyéni adományokból minél többet gyűjteni, hiszen ezáltal sokkal jelentősebb számú választóval létesíthetnek valósidejű kapcsolatot. Elvégre a 2010-es választáson két új, tehát olyan párt is sikereket ért el (a Jobbik és az LMP), amely korábban nem részesült a parlamenti pártokhoz hasonló költségvetési támogatásból.

Ha viszont a költségvetési pártfinanszírozást, mint egyetlen legitim és demokratikus finanszírozási modellt pártolók érveivel kívánjuk magyarázni ez előbbi jelenséget, úgy azt kellene feltételeznünk (még ha a szerző nem is gondolja ezt), hogy e két új párt egészen biztosan „lekötelezettje” néhány „befolyásszerzésre törekvő gazdasági szereplőnek”. Hiszen másként hogyan teremhettek volna elő milliárdokat? Ha erre az a válasz, hogy kisebb magánadományokból, akkor a sikerhez szükséges magánforrásokat később miért kívánják költségvetési fedezetre cserélni? Vagy közben túl nagy lett a pártapparátus „vízfeje” és infrastruktúrája? Ezt a „fejlődési ívet” viszont miért a költségvetésnek kellene finanszíroznia?

Kissé ironikusan teszem fel továbbá azt a kérdést, hogy amennyiben a tagdíjakból származó bevétel mértéke növekszik a teljes finanszírozáson belül, az szükségszerűen azt jelenti, hogy a befizető tagok pártvezetésre való befolyása is törvényszerűen jelentősebb lesz? Ha így van, akkor mi ezzel a gond? Kevésbé lenne demokratikus, ha oldódna a „központi pártvezetés” „indokolatlan túlhatalma”? (Másrészt viszont, például az állam szintjén ez az érv nem állja meg a helyét: hiába fizetünk több adót, akkor sem lesz ezzel arányosan érdemibb befolyásunk a kormányzati politikára sőt, jó eséllyel még szegényebbek is leszünk, mint korábban.)

Ne akarjuk tehát az emberi természet minden egyes hibáját és hajlamát törvényi úton korlátozni, mert egyrészt a naivitásnak komoly ésszerűségi korlátai vannak, másrészt a pénzügyi kreativitás úgyis nevetve kerüli meg a legszigorúbbnak tűnő állami szabályozást. Az igazi morális fék a társadalom közérzése lehet ebben az ügyben, valamint a közvélemény „mindent látó szeme”. A megnyíló új pártfinanszírozási struktúrák pedig számos munícióval fognak szolgálni az egyre sikeresebb oknyomozó újságírásnak.

Címkék

Hasonló tartalmak

Hozzászólások

Új hozzászólás írása

Hozzászólás elküldéséhez előbb be kell jelentkeznie!

Hirdetés

Médiahírek

Szemle

Még nem fizetett a Neo tulajdonosa

1

Amióta a Dr. M-Media Kft. megvette a Neo FM-et működtető FM1 Zrt.-t, egy forintot sem törlesztett a cég fennálló hatalmas, csaknem nyolcszázmillió forintos adósságából. Tovább

Két új sorozat augusztus végétől az M1-en

Két amerikai sorozatot, az Egyszer volt, hol nem volt címűt és a Bosszút vetíti augusztus 19-től, illetve augusztus 22-től az M1. A szerdai beharangozó sajtótájékoztatón elhangzott: a két folytatásos történettel a közszolgálati csatorna a legfiatalabb és az idősebb korosztály felé egyaránt nyit. Tovább

Linkajánló

Impresszum
Szerkesztő: Bíró Mátyás
Szerzők: Balogh Roland, Bucsy Levente, Gabay Balázs, Kovács András, Lippai Roland, Pion István, Tompos Ádám

/