Augusztus

Erdőkerülő

Egyszervolt...

Augusztus

Bors Richárd

2012. augusztus 02., csütörtök 00:29

Sárga és zöld, zöld és sárga. Mint egy békebeli, sokat látott, régi kockás abrosz. Öreganyámnak volt valami hasonló terítője még annak idején, csak az egy leheletnyivel kisebb volt ennél. Bármerre nézek, ez a két szín festi be a határt, és az emlékezés pora behinti a lelkemet. Egyetlenegy szó jut eszembe: harmónia. Megállok egy kicsit. Várakozom.

Nyomtatás

Jó ilyenkor megállni, és csak nézni. Csak nézni, és semmit sem csinálni, elmerülni a messzeségbe, és része lenni – ha csak egy pillanatra is – fűnek, fának, rétnek és mezőnek.

Addig ácsorogtam az áhítatban, míg elmúlt az őzek násza, elrebbentek felettem az örvösök és a gerlék, az esti leskelődésekhez pedig már elkel a kiskabát. A piros csőrű, délceg léptű gólyanemzetség fiatalabbjai már elindultak, de az öregebbek még tanakodnak, hogy mikor is kellene nekivágni a hosszú útnak.

Mert egyszer el kell indulni.

Csendes léptű vaddisznók járják sötét szellemként a kukoricák végtelen tengerét, és ugyanebben a rengetegben kecses nyakú szarvashölgyek készülnek a közelgő nászra. Az eddig együtt csatangoló bikák már kicsinosították magukat, és lassan-lassan beköltözik a szívükbe a féltékenység.

Vége lesz a barátságnak…

De az „abrosz” most még nyugodt, nem mozdul semmi.

Csak egy lassan haladó, rozoga, de ismerős szekér tűnik fel az út szürke porában. A bakon az Idő ül, és mint megfáradt kocsis, csendesen dúdolgat két hosszú sörényű pej lovának.

A lassú léptű Múltnak és a táncos lábú Jövőnek.

Zörög a szekér, dúdol a kocsis, és nem sietnek…

Hova is sietnének?

Ami elmúlt, már mögöttük van, ami pedig előttük lesz, az úgysem szalad el.

Ahogy mellém érnek, az Idő körbenéz, kicsit megfeszíti a gyeplőt, mire a két pej lelassít… És ekkor felébred a szekérderékban szendergő, pödrött bajszú öreglegény, az Ősz.

Kopott, elnyűtt kalapját tarkójára tolja, és egy hirtelen mozdulattal leugrik. Nagyot nyújtózik, leporolja gúnyáját, majd amint istenhozzádot int a távolodó szekérnek, mozdulatára összekeveredik a zöld meg a sárga, a sárga meg a zöld, és ha eddig szép volt a táj, akkor most még szebb lesz.

Egy pillanatra összeér a tekintetünk, én szólni szeretnék, de nem merek, bár amit mondanék, úgyis tudja. Arrébb lép a táj, a legény a szőlőhegy felé veszi az útját, és léptei nyomán hűvös hajnalok, arcmelengető délutánok és kabátgombolós esték jönnek ezután.

Majd egy ilyen még szebb, párával, köddel áztatott hűvös hajnalon, valahol a sűrű mélyén, felkorbácsolt, vad vágytól fűtve teli torokból megszólal, hosszú strófát dalolva az első szerelmes szarvasbika…

És a megkopott ruhájú, de csendes fényű Nyár – aki ez idáig a szekér mellett ballagott – csak erre várt, mert most már felkéredzkedhet a zörgő szekérre, és bevackolhatja magát a másik két utas, a Tél és a Tavasz mellé. .