Az még egy dolog, hogy egyre csak azon gondolkodom már idők óta, de jó ennek az embernek, nekem meg nem az. Na de nem azért, mert nincsen zebracsíkos orrszőrvágóm. De nem is azt hozom fel okként – aminek a végén ott az okozat –, hogy az én nagymuterom csak heti húsz forintot adott kókuszos csokira, bezzeg neki! Nem, Kedves Olvasóim, nem. Mindez lepereg rólam, mint hülye gyerekről az IQ-teszt.

Gáspár Győző fekszik az idióta mintás paplanja alatt, és könyvet nézeget. Tiszta. Két kigyúrt haver feszít mellette alsógatyában, akik, lehet, szintén a könyvet nézegetik, bár onnan kicsit messze van szemüveg nélkül.

Hm. Ha készül egy fotó, amikor a bal vagy a jobb vállán ül egy gólya, az tiszta sor, szereti a gólyákat. Vagy ha készül egy fotó, amikor bal kézzel banánt ad egy őzikének, miközben a jobb lábával földre szorítja a kétszázötven kilós őrjöngő vérmedvét, az is tiszta sor, szereti az állatokat és utálja az erőszakot.

Fekszik az idióta mintás paplanja alatt, és könyvet nézeget. Két kigyúrt haver feszít mellette alsógatyában. Szóval nekem az okoz most gondot, hogy nem bírok rájönni Gáspár Győző legújabb fotóinak értelmére, és a világ körforgásában elfoglalt helyét se látom. Mert ha készül egy fotó, amikor kertet ásnak, az tiszta.

Hiába próbálok meg a fotó mélyrétegeibe lehatolni, felcseréve az én, a felettes én és a tudatalatti egymáshoz való viszonyát és vizenyős tartalmait, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Ide látók kellenek, speciálisan kiképzett mentalisták.

Valójában egy olyan embert láthatunk, aki már bőségesen kitöltötte a maga tizenöt percét. Mint amikor a milliárdos részvénypakett semmivé válik az éterben. Nehéz megemészteni az új pozíciót, mint a lenyelt csapágygolyókat.