Színpompás átverés lett a Kincsem

Ficsor Benedek

Ficsor Benedek

2017. március 16., csütörtök 16:36, frissítve: szerda 09:10

Orbán Viktor és Soros György csatájáról szól a Kincsem – akár ezt a címet is adhattam volna a kritikának. Semmi köze nem lenne a szöveg tartalmához, sem a filmhez, de jó sok olvasót vonzana. És nem követnék el nagyobb átverést, mint Herendi Gábor, aki a csodaló után nevezte el a saját alkotását.

Kincsem – dramaturgiailag – a legunalmasabb nemzeti hősünk. Ötvennégy versenyen indult, mind az ötvennégyet megnyerte. A legyőzhetetlenségén nem találni fogást, filmet forgatni belőle olyan, mintha egy monolitot akarnának műalkotássá formálni. Nincs konfliktus, nincs szenvedés, nincs mélypont, nincs újbóli talpra állás, csak folyamatos győzelem van. És persze hatalmas munka, ami azonban, legyünk őszinték, keveseket érdekel. A közönséget a vér, az izzadság és a könnyek csak akkor villanyozzák fel, ha a bukás lehetőségét rejtik magukban.

Herendi Gábor és alkotótársai pontosan tudták ezt. Nem is bajlódtak Kincsem életrajzával, csináltak inkább egy áltörténelmi szerelmes filmet, amelybe hárommilliárd forintért az 1990–2000-es évek kaland- és romantikus alkotásainak minden kliséjét belepréselték a Vadiúj vadnyugattól a Moulin Rouge-ig. A színpompás látványvilágot teleszórták a rendezőtől megszokottan plasztikus figurákkal, végül az egészet nyakon öntötték a Valami Amerika és a Magyar vándor visszafogott humorával. Hiába azonban a címben foglalt legyőzhetetlenség, a film nem a csodaló ötvenötödik futása.

A Kincsem ezen a héten kerül a mozikba, ám ha egy kicsit szerencsésebbek vagyunk, rögtön két csodalófilmet is kaphattunk volna. Eleinte ugyanis két projekt futott párhuzamosan. Az egyik Losonczi Gábor producer irányításával, Bereményi Géza forgatókönyvéből, angol rendezővel és a magyar viszonyokhoz képest csillagászati összegből, 6–13 milliárd forintból készült volna. Főszereplőnek a dán világsztárt, Mads Mikkelsent ígérték, a célegyenesre azonban már nem Bereményiék fordultak rá elsőként, hanem a Hutlassa Tamás producer vezette Kincsem-film, amely Hegedűs Bálint és a felkért rendező, Herendi Gábor könyvéből készült. A verseny akkor dőlt el, amikor a filmalap is az utóbbi mellé állt.

A mű kétmilliárd forintos állami támogatást kapott, ehhez jött plusz egymilliárd más forrásból, így lett a Kincsem a legdrágább magyar film. De e tekintetben egy szavunk sem lehet, minden fillér szinte csilingel a vásznon. Mintha egy pedáns könyvelő állt volna a rendező mögött, hogy minden jelenetnél jelentőségteljesen köhintsen: százmillióból csak ekkora robbantásra futotta, direktor úr? Lenyűgöző látványvilágot kreáltak, ami kis híján még azt is elfeledteti velünk, hogy hülyére vesznek bennünket.

Ha nem lenne elég, hogy a film Kincsem címen fut, a szájbarágós prológusból megtudjuk, hogy a történet 1849-ben, a szabadságharcot követő brutális megtorlás idején indul. A helyszínt és az időt tisztázták tehát, de csupán azért, hogy az egészet egy mozdulattal kirántsák alólunk. Mint kiderül, a filmbeli Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) nem a világhírű tápiószentmártoni ménes alapítója, hanem egy nagyvilági gróf, aki az életét a lóversenypálya, a kupleráj és a bosszú háromszögében tengeti. Legfőbb célja, hogy tönkretegye apja gyilkosát és birtokainak elorzóját, Otto von Oettingen bárót (Gáspár Tibor).

A császár bizalmasa azonban nem adja könnyen magát, sőt a derék labanc, aki maga is lelkes lótenyésztő, a legfájóbb pontján, a lovin csap oda újra és újra a grófnak. Blaskovich erre taktikát vált, és beleszeret a báró lányába, Klarába (Petrik Andrea). A nő hiába okos és szép, egy lovas baleset maradványai és a fogyatékosságból táplálkozó cinizmusa elriasztja a kérőket. Amikor pedig végre feltűnik egy a nagy jövő előtt álló Gerlóczy gróf (Keresztes Tamás) személyében, akit nemcsak Oettingen báró, de maga Ferenc József is támogat, jön Blaskovich, és elcsavarja Klara fejét. A szerelmesek útja Európa nagy lóversenypályáin vezet keresztül, ám a románc természetesen nem nélkülözheti a tragédiát. A régi sérelmeket ugyanis semmilyen szerelem nem írhatja felül, a kérdés csak az, hogy az atavisztikus gyűlölet mindent elemésztő lángjaiból kimenekülhetnek-e a hősök. 

A film fikció, tudatosul bennünk, hiszen Herendiék szinte minden kötelet eloldoznak, ami a történelmi múlthoz kötötte az alkotást. A Kincsem tökéletesen anakronisztikus: egy sosem volt világot jelenít meg, amelyben a XIX. század második felének látványvilágát és eszközkészletét tudományos fantasztikummá gyúró steampunk veszi át az uralmat. A boldog békeidők elképzelt jövőjéből formált alternatív múltba csöppenünk: félelmetes fémszerkezetek, színpompás bőrcuccok és fekete napszemüvegek jelzik, ne számítsunk hagyományos kosztümös filmre.

És ha már elszakadtunk a valóságtól, az sem probléma, hogy az alkotók páros lábbal szállnak bele a császár emlékezetébe. Herendiék akkora kuruc virtust nyomnak, hogy a fal adja a másikat. Ferenc József (Fekete Ernő) gusztustalan zsarnokként jelenik meg a vásznon, aki nemcsak egy hanyatló kor romlott despotája, de aljas gyilkos is, hiszen minden erkölcsi aggály nélkül tör Blaskovich életére, persze nem saját kezűleg intézi a dolgot, annál gyávább és számítóbb. Az ok egyszerű: Kincsem folyamatosan tönkreveri a császári paripákat. A csodaló sikere pedig egységbe kovácsolhatná a magyar népet, ami egy újabb forradalom rémképét vetíti előre. Ez a roppant izgalmas részlet újabb csavart visz a múlt amúgy sem túl diszkrét átalakításába.

De az alkotóknak még ez sem volt elég, a kortalanságot aktuális utalásokkal és poénokkal cifrázták, mintha a Magyar vándor hét vezére ugrott volna be egy újabb körre. A báró fogadásán hiphopot táncolnak; Klara kisasszony Fluor Tomi slágerét dúdolja – „álljunk össze, mint két kicsi Lego” –, miközben a kérőjére vár; Blaskovich hű társa, Hesp Róbert (Gyabronka József) pedig a vasárnapi boltzárral viccelődik.

És ekkorra már a hiányérzetünk is elmúlik. Hiszen kinek kell egy ló, ha ilyen kreatív megoldásokkal szórakoztatják? Tekintve, hogy semmi nem az, aminek elsőre látszik, vélhetőleg a címszereplő méltatlan mellőzése sem kavarja fel a közönséget. Persze ne legyünk igazságtalanok, a filmben valóban felbukkan egy Kincsemnek nevezett állat, amely először alkalmatlannak tűnik a versenyzésre, ám később minden futamot megnyer. Csakhogy a szerepe nem több egyszerű biodíszletnél: színesíti a szerelmespár sztoriját. Semmi nem változna, ha lóverseny helyett kakasviadalt látnánk Latin-Amerikában vagy szánhúzást Alaszkában.

Ebben a leosztásban azonban nemcsak a lónak, de a színészeknek sem maradt sok lehetőségük. Nagy Ervin az első felbukkanásakor enyhén összeráncolja a szemöldökét, és két órán keresztül úgy marad. De nemcsak ő, Petrik Andrea is elég szegényes eszköztárból kénytelen dolgozni. Ami persze nem a színészek hibája, sőt egyáltalán nem is hiba, hiszen a nyílegyenesre alakított és tükörsimára csiszolt történetben nincs helye az árnyalt jellemábrázolásnak. Minden, ami egy kicsit is megdolgoztatná a néző elméjét, a szórakoztatás ellen hat, nincs helye tehát a filmben.

Andy Vajna néhány napja arról beszélt, hiányoznak a magyar történelmi filmek. Reméljük, nem a Kincsemmel gondolta megoldani a problémát. Egy történelmi film a múlt egyfajta értelmezését adja, nem ígéri a valóság teljes megragadását, ám felidéz bizonyos eseményeket, amelyek az „így is lehetett” illúziójának hála alkalmasak arra, hogy a néző eredetként lássa azokat, s így saját magát is elhelyezhesse a történetben. Ez a gesztus lehet kijózanító, felforgató, járhat keserves végeredménnyel, de a nemzeti büszkeséget, az együvé tartozást is erősítheti.

A Kincsem ezek alapján éppen a történelmi film ellentéte. Felvillantja a forradalmat mint közös eredetet, és megidézi a dicső lovat, amely minden magyar győzelmi vágyat kielégít, ám az egészet egy mozdulattal összezúzza, és heves tréfálkozások közepette behajítja a szemétbe. Heroikus küzdelmet, megfeszülő izmokat és világraszóló diadalt társít a magyar lobogóhoz, amely azonban csak bot és vászon marad a filmben. Herendiék nemes érzelmekre bazíroznak, ám a piros-fehér-zöld felszín alatt a film üresen kong, a látvány mögött nincs semmi, így pedig az érzelmek természete is megkérdőjelezhető.   

Ettől persze a Kincsem még elérheti a célját, nyújthat két óra felhőtlen szórakozást. Hiszen ehhez minden adott: egy következetes forgatókönyv, üres archetípusokká redukált karakterek, lenyűgöző látvány, pofonegyszerű poénok, szerelem és szex.

És éppen ezért lesz a Kincsem tökéletes lakmusz Vajnáék számára. A siker egyértelműen jelezheti: a közönséget nem zavarja, hogy nem azt kapja, amit ígértek neki; hogy egy színpompás átverés áldozata lett; hogy a nemzeti büszkeséget sok pénzért vett ürességgel keltették fel. Ha pedig semmi nem az, aminek látszik, már nem kell a tényekkel bajlódni többé.