Kovács András
Kovács András

A 2010-es kormányváltáskor a bukott pártok képviselői és szakszervezeteik azonnali támadást indított az új kabinet ellen, mivel hosszú idő után megszűnt a munkaügyi tárca. A kormányzati egyszerűsítés és a takarékoskodás miatt ez teljesen átgondolt lépés volt, ráadásul a korábbi években jelentős eredményt egyszer sem tudott fölmutatni az önálló tárca, és csak a bürokrácia méretét növelte.

A húsz év egészét áttekintve, nagyon leegyszerűsítve, Magyarországon két, ellentétes irányú folyamat alakította a munkaügyekkel foglalkozó szakpolitikusok és stábjuk mozgásterét – olvasható Váradi Balázs, a Budapest Intézet munkatársának elemzésében. Egyfelől, annak fokozatos felismerése, hogy a munkaügy nem pusztán jövedelempolitika: a munkanélküliek segélyezésén túl a munkapiac belső működésének jó szabályozásával, a kereslet és a kínálat megfelelő ösztönzésével a gazdasági növekedéshez is hozzájárulhat.

A növekedés gátja?

Másfelől, a kormányzati döntések egyre erősebb centralizációja, ami a szakmai döntés-előkészítés csökkenő szerepével járt együtt, egyre jobban megnehezítette a számos terület összehangolását igénylő lépések megvalósítását – tette hozzá. A szakértő szerint a foglalkoztatás mint önmagában is érdekes makrogazdasági mutató fontossága fokozatosan vált világossá a politikusok számára.

Nagyon nehéz feladat előtt áll a következő két évben a kormány, ha az 1990 után kialakult kedvezőtlen munkaerő-piaci helyzeten javítani szeretne. A munkahelyvédelmi akcióterv végrehajtása mindenképpen fordulatot hozhat, de a kis- és középvállalkozások helyzetének javítása, valamint az oktatási rendszer átalakítása nélkül nem lehet tartós eredményt felmutatni.

Külső megfigyelők már a kilencvenes évek közepén felhívták annak veszélyére a figyelmet, hogy az alacsony foglalkoztatási szint „beragadhat”, de a szakmai tudás csak fokozatosan gyűlt össze arról, hogy az alacsony foglalkoztatási szint a növekedés gátja, okai pedig a munkapiacon belül keresendők – mutatott rá Váradi.

Nem jutott több pénz

A Budapest Intézet munkatársa rámutatott arra is, hogy a döntéshozóknak csak az 1995-től 2007-ig tartó konjunktúra során, fokozatosan vált világossá az, hogy a gazdasági növekedés önmagában nem tornássza automatikusan vissza a foglalkoztatottak számát a rendszerváltás előtti szintre, tehát ennek a célnak az elérése foglalkoztatáspolitikán belül és azon túl szerkezetet átalakító erőfeszítéseket is igényel.  

A foglalkoztatás növekvő fontosságához kétségtelenül hozzájárult az EU-csatlakozás is – tette hozzá. Az uniós irányelvek és tervezési keretek egyfelől a legfontosabb célok közé emelték a foglalkoztatást, másfelől rendszerezett szakpolitika alkotásra, a szerkezet problémák okainak feltárására ösztönözték a döntéshozókat – olvasható az elemzésben. Váradi szerint a munkaügy a válságok néhány évétől eltekintve nem tudta növelni a foglalkoztatáspolitikára szánt forrásait.

Ennek egyik lehetséges magyarázata az, hogy szerepének növekvő fontosságát felülírták más, vélhetően rövidebb távú és politikai természetű szempontok. A közvetlenül a szakterület alá rendelt Munkaerőpiaci Alap és uniós források az elmúlt húsz év nagyobb részében a GDP 1-1,2 százaléka körül mozogtak, ami a régión belül átlagosnak, az erős korporatív hagyományú és a skandináv országokhoz képest alacsonynak számított – állapította meg a szakértő.