Lippai Roland
Lippai Roland

– Kicsit menjünk vissza az időben, 2011 decemberéig: kemény csörte volt a rezidensek és az egészségügyi kormányzat között. Úgy tűnt, aktivizálódnak az ügyvédi letétbe helyezett felmondási papírok, éppen csak sikerült elkerülni egy sokak által vizionált összeomlást. Tényleg ilyen közel volt a rendszer kataklizmája?
– Aki időt nyer, az életet nyer, mondja a bajba került ember, és egy közösség is érezhet így. Miközben egy nagyon fontos társadalmi alrendszer kínkeserves átalakítási folyamatát követjük, megfogalmazódik a kérdés: szükségszerűek-e az ilyen válságjelenségek? Közben a nagy egész átalakítása halad-e előre? Jelenleg úgy tűnik, hogy e válságokat elsősorban politikailag próbálják meg kezelni, s nem látjuk, mi lesz az oki kezelés. Sajnos, azt sem, hogy a problémák elég mélyen feltártak-e. A rezidenskérdés összefüggéseiből való kiemelése jól mutatja ezt. Hátravan még a teljes és őszinte szembenézés az emberierőforrás-krízissel. Itt nemcsak a politikusoknak, hanem az egészségügyi hivatás művelőinek is feladata van. A politikai, társadalmi és anyagi okok mellett számos magyarázatot az egészségügyi dolgozók, az orvosok között kell keresni.

A rendszer szereplői között hogyan tagolódik a probléma? Milyen az eloszlása?
– Kommunikációs zavar tapasztalható az orvosok, az orvos generációk és a szakmák, intézmények között is. Súlyos erkölcsi probléma, hogy tartósan megbomlott a dolgozók közötti lojalitás, különösen káros a „mester és tanítvány” kapcsolatok törékennyé válása. Mindezek ott rejlenek az elvándorlási jelenség mögött. Bizalomvesztés figyelhető meg az orvos-beteg viszonyban, illetve az orvosok és a társadalom kapcsolatában is. Emiatt az érdekeinket sem tudjuk hatékonyan érvényesíteni.

A bizalom és a jó emberi kapcsolatok fontosságáról Pilling János beszélt az MNO-nak. A Magatartástudományi Intézet munkatársa szerint új orvos-beteg kapcsolati stílusra van szükség.


Számos dimenziót felsorolt most, ahol bizalmi deficit áll fönn. Az utóbbi években hevesebbek, „türelmetlenebbek” ezek a konfliktusok. Évtizedek óta van szó az úgynevezett rendszer-átalakításról, a humánerőforrás problémaköre pedig csak mostanában kezd igazán fókuszba kerülni. Hová nyúlnak vissza a gyökerek?
– Nagyon messzire és mélyre. Az ellentmondások a felszín alatt léteznek az 50-es évekig visszamenve. Hiúnak bizonyultak azok a várakozások, amelyek szerint a politikai változások meghozzák, gerjesztik a fejlődést az élet minden más területén is. Egy csapásra nem lehet megoldani a problémákat, rangsorolni kell őket, és meg kell értetni, hogy mi miért történik. Szerencsétlen helyzet, amikor azt érzik az emberek, hogy a doktoroknak fontosabbak a saját problémáik, mint az övék. Az orvosoknak meg kell értetniük: amikor magukért küzdenek, azért teszik, mert jól, jobban szeretnének gyógyítani. Ha ez nem egyértelmű a társadalom számára, akkor az orvosok azonnal vesztes pozícióba kerülnek. Az orvosoknak az egészségügy nélkülözhetetlen társhivatásaira is gondolniuk kell.

És a politika?
– Nem tekint bennünket hitelesnek. Azt mondják, hogy ti ugyanolyan érdekcsoport vagytok, mint a például a mozdonyvezetők.

Ha van egy olyan elgondolás, hogy a politikai változások átsugároznak az élet minden területére változást generálva, majd jön a hideg zuhany, akkor nem kellene odáig eljutni, hogy az objektív rendszert – vagyis az egészségügyet – le kellene választani a politikai rendszerről?
– Idáig nem lehet teljesen eljutni. A leggazdagabb országban is forráshiány van. A politikának meg kell mondania, hogy kit, mit preferál a közellátási rendszer. Vagyis kinek nem adunk meg mindent, ami egyébként szakmailag és technikailag lehetséges volna. Az orvos ezt nem döntheti el; ugyan rászorítják, hogy valamilyen trükkel mégis ő szelektáljon, de ez politikailag inkorrekt és etikailag elfogadhatatlan. Megvannak ennek a helyzetnek a vámszedői, de a többség szenved tőle. Az orvosnak arra kell törekednie, hogy a lehető – elérhető – legjobbat adja mindenkinek, aki rászorul. Ma azért is olyan látványos a krízis, mert kiürültek a kórházak. Eltűnnek az orvosok, ápolók, a pótlásukra szolgáló erőfeszítések súlyos visszásságokhoz vezetnek. A közalkalmazott sebész töredékéért operál annak, amit ugyanattól a kórháztól a vállalkozó altatóorvos kap. Tehát visszatérve: a politika dolga megvetni a rendszer alapjait és biztosítani a méltányosságot orvosnak, betegnek egyaránt.

És mi a helyzet az ellátórendszer varázstalanításával?
– A kijelölt alapokon a rendszert úgy kell megszervezni, hogy a politikának ne kelljen és ne is lehessen a napi működésbe beavatkoznia. Erre volt egy közelmúltbeli sikertelen próbálkozás, és van egy jelenlegi kísérlet, ami akár sikerülhet is. A sikertelen próbálkozás az volt, amikor a rendszer politikamentesítését az üzletre akarták bízni. Ezt nem fogadta el a társadalom, és az egészségügyi dolgozók sem.

Külföldi tapasztalatok alapján lehet látni, hogy az üzleti modell miképpen válogat a betegek között, és mibe kerül a „racionalitás”, ha megbomlik a nemzeti kockázatközösség rendszere.
– Ez de facto már megbomlott, de nem mindegy, hogy beletörődve ezt kodifikáljuk, vagy kifejezzük: ez nem jó így, és megpróbáljuk helyrehozni. Az üzleti modellben éppen azok a célok szenvednek csorbát, amelyek miatt prófétái bevezetnék. Persze az üzlet teljes körű kizárása, diabolizálása nem reális, és valójában súlyos képmutatás.

Egy pozitív kísérletet is említett...
– Ez az, hogy az állam átveszi a felügyeleti és koordináló funkcióknak azt a részét, amit eddig az önkormányzatok láttak valamiképpen el. De ahogy a piaci koordinálású rendszernek is vannak hátulütői, úgy az államinak is, amiket kompenzálni szükséges. Nagyon fontos, hogy az emberek megértsék, mi folyik. Jelenleg mintha a többség értené ezt. A legtöbb reform azonban nem azon bukik meg, hogy a politika nem jól végzi a dolgát, hanem hogy nem tudják végrehajtani. Nem mert nem megvalósítható, hanem mert mind az előkészítésben, mind a végrehajtásban, mind a konszolidációban megbukik az állam- és a szakigazgatás. Ez valójában nem azonos a politikával. Sok politikus azt hiszi, hogy ha keményen, határozottan lép fel, akkor majd menni fog. Sajnos nem, s ez nem szabotázs, hanem elégtelenség. A magyar igazgatás – a kormányzati szervektől egészen a kórházon belüli részekig – radikális javításra szorul. Ez elsősorban nem mennyiségi, hanem minőségi probléma. Rövid távon kiemelkedően jó szervezőmunkával lehet valamit javítani a helyzeten, de a hosszú távra is gondolni kell…

 



Ezek nagyon súlyos mondatok.
– Íróasztal mellett, parlamenti szobákban joggal gondolhatjuk azt, hogy lehet jól működő egészségügyi ellátást létrehozni állami, önkormányzati, piaci alapú rendszerben – ahol az állam szigorúan felügyel –, és lehet társadalombiztosítási rendszerben is. Az egyikben jobban érvényesül az igazságosság, de rosszabb a hatékonyság és magas a korrupciós szint, míg a másikban ez visszanyomható egy tűrhető mértékre, fokozható a hatékonyság, de az igazságosság nagyon sérül. Optimálisan működő rendszer nincsen. Nem elég az erő és az eltökéltség; szükség van a köz- és szakigazgatás, a kórházi szervezetek felkészültségére, alkalmasságára. Ebben még sok a teendő.

Elképelhető, hogy ezek az elképzelések azért nem valósulnak meg, mert helyi érdekeknek nem kedvez a változás?
– Inkább azt mondom, hogy mivel nem működik jól, meg lehet buktatni és látszatokat lehet teremteni. A zavar okait mindenki érdekeinek megfelelően tudja magyarázni. Mindenki tudja, hogy új rendre van szükség. Most az egészségpolitika sem magányos, a politika magas szinten segíti. Az önkormányzati emberek többsége is tartózkodóan viselkedik. A konstruktivitás mögött félelem, lojalitás, karrierizmus, kivárás, de józan megfontolás is éppen úgy ott állhat.