Tompos Ádám
Tompos Ádám

Na, a tekercs kapcsán ne a Holt-tengerre gondoljunk, de azért közel vagyunk: a legenda ugyanis úgy szól, hogy egy alaposan átbenzedrinezett (az ötvenes évek speedje volt a „benyó”) három hét után Kerouac egy összeragasztott papírrengetegre, folyamatos révületben, a spontán próza minden előírásának megfelelően leírta úti élményeit, majd elvitte kiadatni a művet úgy, hogy közölte, szerkeszteni nem lehet, mert a sorokat maga a Szentlélek diktálta. Ez a sztori jól hangzik, de csak három dolog igaz belőle: a három hét, a tekercs, és persze Kerouac, aki valójában kávézott és jegyzetekből leste az inspirációt, a szerkesztést pedig ő maga is megkezdte a kiadás előtt. Később pedig valószínűleg csak műbalhét csapott, mikor közölte, hogy dühíti az a sok felesleges vessző, ami a szerkesztés során bekerült a szövegbe, mivel M. Nagy Miklós emlékeztet: 1956-ban, amikor már tombolni látszik a beatkorszak, maga a szerző közli, hogy belemegy minden kompromisszumba, csak adják már ki nagy művét.

Mindenki meghalt?

Kerouac
Kerouac

A fordítótól tudtuk azt is, hogy a legendát leginkább Allen Ginsberg terjesztette, és még azt is, hogy a tekercsnek csak akkor szabad megjelennie, ha már „mindenki meghalt”. Mármint aki a könyvben szerepel, ugyanis Kerouac látomásokkal kiegészített útinaplóját valós nevekkel írta meg, így a szerkesztett kiadás Dean Moriartyja a tekercsben Neal Cassady néven szerepel, de találkozhatunk a nagy bolyongásban a Meztelen ebéd szerzőjével, William Burroghs-zal, és hát persze Ginsberggel is. Ez már önmagában is izgalmas, pláne, ha hozzátesszük, hogy bizony a cenzúrázott részek is visszakerültek (igen, cenzúra, ott, amit úgy hívnak: land of the free). 2007-ben aztán hosszas tulajdonjogi viták után, a szerkesztett változat kiadásának ötvenedik évfordulójára megjelent a tekercs könyv alakban, a „tiszta létezés eksztatikus öröme”. Négy év múltán pedig magyarul is kapható, stílusosan dombornyomott, rendszámtáblára emlékeztető borítóval, és bekezdések nélkül, lobogva áradó sorokkal. Földes László Hobónak ez pluszélmény, különösen úgy, hogy a nyolcvanas években, Bartos Tibor fordításában megjelent kiadást olvasva nem is tudta, hogy van ennek egy eredetije. Sőt, magát a tekercs történetét is Ginsbergtől hallotta, amikor a költő itt járt Magyarországon. És Hobo még akkor is valamiféle WC-papírra asszociált, lévén itt és akkor semmilyen információhoz nem jutottak hozzá.

Fasírt és konzerv

Itt fel is merült, hogy a magyar fordítóknak miért is van/volt/lesz nehéz dolguk: konzervdobozt kellett írni sörös doboz helyett, mert a legvidámabb barakkban még nem volt dobozos sör, és fasírtot hamburger helyett, mert hát hamburger se volt. M. Nagy pedig a dig szó kapcsán került bajba. Az angol szó azt jelenti: ásni, de használják olyan értelemben is a szlengben, mint nálunk azt, hogy „vágod?". És hogy tovább bonyolítsuk: még gyönyörködést is jelent. Hobo is bevallotta, irtózatos nehéz átmenteni az olyan szavakat például, hogy Jumpin' Jack Flash, és egyáltalán: kemény dió a lobogó szlenget visszaadni, ami szándéka szerint olyan, mint egy folyam, egy igazi, zenei lebegés. Aztán az idő sem a fordítónak dolgozott: a gyorsan kopó szlengre úgy kellett figyelnie, hogy egy hatvanéves szöveggel dolgozott, nem adhat hát mai aranyköpéseket a beatkorszak hőseinek szájába.

A tekercs
A tekercs



És akkor a kérdés. Hogy melyik is az igazi? A szerkesztett változat, vagy amelyik kigördült Kerouac írógépéből? A kanonizált, vagy a Szentlélek sugallta? Hiszen az egyik az mégiscsak majdnem olyan, amilyennek írója tervezte, a másikból viszont idéznek és idézünk már több évtizede. M. Nagy szerint egy csemege született most meg, Hobo viszont erre a folyamra fog most ráülni, sok zenével, Bob Dylannel méghozzá, és élményeit egy közös estbe gyúrja majd össze.

De egy biztos: a fejfedőnyi ürüléknél egész biztos többet ér a rongyosra olvasott, szerkesztett verzió. Mert mindenkinek be fog ugrani a saját útja. Nekem is a piaci antikvárius, akitől vettem, és azok a dögunalmas fizikaórák, amikor a pad alatt az Útont olvastam. És amikor a gimnáziumunk előtt megállt egy mulatóst ordíttató platós IFA, és dudált, hogy vegyünk szabolcsi almát, legszívesebben felugrottam volna és mentem volna velük tovább. Mondván: a mi 51-esünk is van olyan izgalmas, mint a 66-os út, és ezek az arcok is vannak olyan szédültek, mint Dean Moriarty. Utóbbi helyett ugye most Neal Cassadyt fogok olvasni, és ezt szokni kell majd. De azt hiszem, menni fog.