Lippai Roland
Lippai Roland
– A kritikák ellenére nem volt eseménytelen a kormányváltás óta eltelt időszak az egészségügyben, annak ellenére sem, hogy a nagy szerkezetátalakítások elmaradtak, igaz, ezt néhány hónap alatt nem is lehet elvárni. A szakállamtitkár letette az asztalra a Semmelweis-tervet, a munka megindult. A fiatal orvosok – az új generáció – hogyan látják az elmúlt időszakot? Milyen pozitív eredmények születtek, és hol kellene még jobban felpörgetni a munkát?
– Fiatal orvosokként azt látjuk, hogy az elmúlt nyolc hónap új egészségügyi kormányzati szemlélete felcsillantotta azt a reményt, hogy érdemes magyarországi egészségügyben gondolkodni. Szemléletváltást tapasztaltunk az államtitkárság részéről, ami partnerségben és konzultációs készségben nyilvánul meg.

– Pont e két tényező hiányzott az elmúlt évek alatt.
– Ez korábban nemcsak, hogy hiányzott, de nagyon komoly demoralizáló hatást fejtett ki. Erőből próbáltak rendeleteket alkotni. Figyelmen kívül hagyva a szakma, az egészségügyben dolgozók és a betegek szempontjait, ami komoly frusztrációt okozott a rendszerben dolgozók és a betegek körében is. Ez a szemléletváltás megkönnyebbülés mindannyiunk számára; hiszen innentől kezdve, hogy közösen dolgozunk a megoldásokon, van esély arra, hogy érdemi változások történjenek. Fontos gesztus volt a rezidensrendelet módosítása: azt az üzenetet kaptuk, hogy nem szankciókkal és nem kényszerrel akarnak bennünket itthon tartani, hanem motivációs elemekkel. Ezt követően az életpályamodell kidolgozásában is interaktív kapcsolat alakult ki közöttünk, ami bíztató a későbbiekre nézve is.

– Ez nagyon idilli. És mik a problémák?
– Azzal kellett szembesüljön a teljes ágazat, hogy az idén végzős kollégák fele nem lépett be a szakorvosképzésbe. Így, bár tűzoltás történt a nyáron, de nem sikerült olyan körülményeket „varázsolni” egyik pillanatról a másikra, amelyek ezt az évek óta demoralizált, új orvosgenerációt meg tudta volna tartani. Nagyon veszélyes tendencia indult be 2010-ben. Elveszett az utánpótlás jelentős része, gyakorlatilag leállt Magyarországon a szakorvosképzés.  Bekövetkezett egy olyan töréspont, amiről ugyan várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik, ha maradnak a nehéz körülmények, de csak kevesen gondolták, hogy ez az „előbb” akár már 2010 is lehet.

– Leállt a szakképzés? Ez egy nagyon súlyos kijelentés. Ha ez igaz, mit lehet tenni? Milyen feladata van az egészségügy kormányzatnak és persze az orvostársadalomnak? Hatalmas alrendszerről van szó, csak közösen lehet eredményeket elérni.
– Költségvetési év közepén az államtitkárságnak szemmel láthatóan nem volt mozgástere arra, hogy megváltoztassa a kereteket. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a tárcánál megoldáskeresés zajlik. Ők is érzik a helyzet súlyosságát. Kulcskérdés, hogy a 2011-ben végző évfolyamot meg tudjuk-e tartani, vagy állandósul és kiszélesedik a törésvonal. A legfontosabb kérdés: 2011 őszére tudunk-e olyan feltételeket teremteni, tudjuk-e annyira vonzóvá tenni Magyarországon a fiatalok számára a szakorvosképzést és a távolabbi kilátásokat, hogy azzal itthon tudjuk őket tartani. Ezt a krízist hivatott megoldani a zöldkeresztes mozgalom. Ez egyszerre kívánja megoldani az egészségügy két legégetőbb problémáját: a riasztóan alacsony béreket és a megalázó hálapénzrendszert.
A kezdeményezés lényege, hogy kétszeres nettó bért kap az az orvos, aki szerződésben utasítja el a hálapénzt. Így lehetővé válhat, hogy napi megélhetési gondok és morális dilemmák nélkül gyógyíthassunk. A zöldkeresztes mozgalom új értékrendi alapokra kívánja helyezni az egészségügyet.

– Erről pozitívan szólt a Magyar Nemzetnek adott interjújában Szócska Miklós államtitkár is.
– A javaslatot az államtitkársággal közös konzultációk során dolgoztuk ki. A fiatal orvosokkal készült felmérések azt mutatják, hogy ennek érdemi megtartó hatása lehet az egészségügyi rendszerben. Hiszen azt a két problémát igyekszik orvosolni, ami a legjobban riasztja a kezdő orvosokat.

– Melyek ezek?
– Az egyik, hogy fiatal orvosként nem tudunk megélni a munkánkból, reménytelennek tűnik az önálló élet elkezdése, később pedig a családalapítás. A másik az előbb említett hálapénz ügye. A fiatalok között rendkívül magas a hálapénz és a hozzá tartozó morális viszonyok elutasítottsága. Nem borítékokból, hanem a fizetésünkből szeretnénk megélni.

– Akkor itt egy kettős szorítás lép fel: egyik egzisztenciális, másik pedig egy morális kérdés. A hálapénz összege milliárdokban mérhető. Miképpen lehet ezen változtatni? Hiszen hiába jönnek a fiatalok egy új szemlélettel, a rendszernek mégiscsak ott vannak a haszonélvezői, akik nyilván nem mondanak le ezekről az előnyökről.
– Meggyőződésem, hogy az orvoskollégák többsége szívesen lemondana a hálapénzről, illetve szívesen kilépne ebből a keretrendszerből, ha biztosítanák számára a tisztességes megélhetéshez szükséges feltételeket. Ezzel a dupla nettó bérrel a kollégák többsége már nyertes lenne. Van 10-15 százaléknyi haszonélvezője a mostani zavaros viszonyoknak, akik természetszerűleg a vesztes oldalon lesznek. Ugyanakkor a kollégák többségének érdemes lesz csatlakoznia. Meg kell teremteni azt a struktúrát, amiben végre kitisztulhat a kép. Nem szabad egy szűk réteg érdeke miatt fenntartani egy hibás rendszert.

– Itt dominóelvszerűen érvényesülne a pozitív eredmény, hiszen ha nyertesek a doktorok – és nem csak a fiatalok –, akkor ezáltal közjó keletkezik, így nyertes maga a társadalom is. Hiszen az egészségügyi rendszer és maguk a benne dolgozók is közjóért dolgoznak.
– Egyetértek. Ennek a folyamatnak a társadalom valamennyi szereplője nyertese lesz.

– Térjünk vissza a szakorvosokra. Mi történik akkor, ha a már korábban említett, 2011-ben végzős orvosok „kiröppennek”? Mi várható itt akkor, mondjuk egy évtized múlva?
– Jelen pillanatban nagyon sokan kivárnak, figyelik az eseményeket, és reménykednek abban, hogy változás következik, és lehetőségük lesz arra, hogy itthon teljesítsék ki az életüket. Ha ezt a korosztály demoralizálódik és elveszti a hitét abban, hogy erre esélyt kap, akkor nemcsak egy évfolyamot veszítünk el, hanem több ezer fiatal orvost is. Ők képezik a piramis alját, akik az utánpótlást adják. Ezért nagyon súlyos ellátási zavarok léphetnek föl.

– Ráadásul amúgy is orvoshiány van, illetve elöregedett maga az orvostársadalom is.
– Ez így van. Emellett azt is meg kell említeni, hogy – bár minden tiszteletünk a tapasztalt kollégáké, akik sokkal nagyobb rutinnal rendelkeznek –, de emellett az ügyeletek jelentős részét – kórházakban és háziorvosi körzetekben is – a fiatalok látják el. Ha őket elveszítjük, akkor működésképtelenné válik az ügyeleti rendszer Magyarországon. Ma már minden nyugat-európai országban vannak magyar orvosok, az „első fecske” effektusnak immár vége. Vagyis nem „idegenbe” megy ki a magyar orvos, hanem várja ott kolléga, ismerős. Az ottani kórházak a magyar kollégán keresztül igyekeznek még több orvost elcsábítani itthonról. Tehát egy pszichés határ már átszakadt. Könnyen lehet, hogy az idei kiáramlásnak az egyik oka éppen ez, hogy már megvannak azok a kapcsolatrendszerek, amelyek alapján könnyű kijutni külföldre.
Ha most elveszítünk egy évfolyamot, akkor öt év múlva nem lesz szakorvos. Ha elveszítjük a következőt is, akkor már két évfolyamnyi szakorvos hiányzik majd automatikusan. S hiába kerül majd a súlyos krízis a döntéshozók látóterébe, akkor már nem lehet őket csak úgy pótolni. Egy orvosnak a kiképzése 6 plusz 5 év. Hiába pörög fel az utánpótlás, ez egy nagyon lassú és nehézkes folyamat, amiben évtizedben előre kell gondolkodni.

– Ebben az esetben ez társadalmi léptékben beláthatatlan idő, hiszen az emberek közben megbetegednek, és egyébként sincs a legjobb egészségügyi állapotban a magyar társadalom.
– Így van. Mindenképpen most kell foglalkozni ezzel a helyzettel, nem szabad megvárni, amíg kezelhetetlenné válik. Már most is sok energiát kell befektetni ahhoz, hogy megakadályozzuk a valóban súlyos helyzet kialakulását.

– Nagyon kellemetlenül érinti a magyar társadalmat, hogy elmennek az orvosaink. De lássuk meg a jót is ebben, még ha nehéz is: mindezt azt bizonyítja, hogy a magyar doktorok jól képzettek, több nyelven beszélnek, jól felkészült szakemberek. Csak éppen nem itthon kamatoztatják e tudást.
– A kollégák nagyon könnyen munkát tudnak találni bárhol Európában. Szívesen látnak minket, sokat ér a magyar orvosi diploma. Ez jót jelent, hiszen ha itthon tudnánk őket tartani, akkor megfelelő minőségű utánpótlás állna rendelkezésre. A nyugati tapasztalatszerzésnek egyébként komoly előnye is lehet. De csak akkor, ha haza tudjuk csábítani a kint lévő kollégákat. Hiszen ha visszajönnek, akkor ők egy másfajta szemlélettel térnének haza. Külföldön töltenek néhány évet, és ahhoz szoknak hozzá, hogy valóban a számlájukra érkezik a fizetés, valóban nincsenek egzisztenciális problémák. Nyugodtan tudnak foglalkozni a betegükkel és a regenerálódásukkal is. Ha meg tudjuk teremteni ennek a kereteit azon rövid kritikus időszakon belül, mielőtt ők végképp kint ragadnak, akkor nagyon sokat nyerhetünk az általuk megvalósuló vérfrissítéssel is.

– Ők akkor az itthoni lassan bekövetkező változásoknak katalizátorai lehetnének.
– Valóban, jelentős szerepük lehet a visszatérő kollégáknak. Önmagában nem az a gond, hogy a fiatalok elmennek és tapasztalatot szereznek, hanem az, hogy jelen pillanatban nem tudjuk azt a jövőképet sem biztosítani, hogy itthon más lesz. Számunkra az igazi veszteség akkor következik be, ha elkezdenek gyökeret ereszteni külföldön, ugyanis ha családot alapítanak, már félő, hogy sokan nem jönnek vissza. Az első generáció legelszántabb képviselői, akik 2004–2005-ben mentek el, és a mostoha körülmények közé is megpróbáltak hazatérni, éppen mostanában kísérelték meg a visszailleszkedést az itthoni viszonyok közé. Tapasztalataink szerint sokan feladják egy-két év elteltével; vagy visszamennek külföldre, vagy a magánszférában próbálják meg kialakítani azokat a kereteket, amelyek között méltó módon tudnak gyógyítani, de megélni is. A megélhetés és a betegellátásnak a méltó színvonalának az egyensúlya kell ahhoz, hogy működjön az egészségügy.
Kevés szó esik az egészségügyi dolgozókról, pedig nagyon fontos szereplői a rendszernek. Nélkülük mi, orvosok nem tudnánk dolgozni, mert esélyünk sincs arra, hogy minden munkafolyamatot magunk lássunk el, illetve felügyeljünk. Nagyon fontos, hogy ők is megkapják a megélhetéshez szükséges feltételeket.

– Miből fakad a generációs különbség, és milyen dimenziói vannak?
– Teljesen más közegen szocializálódott a mostani fiatal generáció, hiszen egy szabad világban ébredtek a tudatukra, és sok olyan 1990 előtti negatív hatás elkerülte őket, ami alapján kompromisszumkényszernek lettek volna alárendelve. 2004 óta megnyílt a munkaerőpiac és azok a lehetőségek is, amelyekre ez a korosztály már sokkal rugalmasabban tud reagálni, mint a több évtizede pályát kezdett kollégák, hiszen két-három nyelvet beszélő fiatalokról van szó. Eleve úgy jelentkeznek az egyetemre is, hogy már akkor rendelkeznek azokkal az adottságokkal, amelyekkel bárhol a nagyvilágban el tudnak helyezkedni. Ez túl a külföldi munkavállalás lehetőségén, komoly előnyöket jelent a kutatásokban vagy más nemzetközi szakmai kooperációkban is. Teljesen más lehetőségeink vannak, mint a 20-30 éve pályán lévő kollégáknak. Sajnáljuk, hogy nekik nem adatott meg mindez, ami a jelenlegi fiatal orvosok számára már természetes velejárója az életnek.

– Ennek ellenére mégiscsak üzemel a rendszer, folyik a gyógyítás, amiben az „öreg” orvosok is mindent megtesznek. Hihetetlenül sokat dolgoznak.
– Minden tiszteletünk azoké a tapasztalt kollégáké, akik ilyen nehéz körülmények között is végigdolgozták az életüket. Áldozatos munkájukért cserébe megbecsülést érdemelnének és méltányos nyugdíjat. Az alacsony bérek kimeneti vesztesei éppen ők, hiszen a nyugdíjuk a békés időskort sem teszik lehetővé. Ezért van az, hogy a hivatástudat mellett egzisztenciális kényszerből is, még nagyon sok hetven év fölötti kolléga dolgozik.

– A generációs különbségekből adódnak feszültségek?
– Nem érzek érdemi feszültséget. Csupán némi „értetlenséget” vélek olykor felfedezni, amikor arról beszélgetünk, hogy mi nem kívánjuk ezek között a keretek között élni az életünket. Ilyenkor azt szokták mesélni, hogy annak idején ők is végigvitték a 10-12 ügyeletet, és elfogadták az akkori nehéz egészségügyi viszonyrendszert. Mi azt mondjuk, hogy ezek a körülmények méltatlanok mind a betegek, mind az egészségügyben dolgozók számára. Fiatal orvosként meghoztuk azt a döntést, hogy ezt jelen formájában nem fogjuk fölvállalni. Azért küzdünk, hogy nekünk és a betegeinknek már más lehetőségeink legyenek. És nem csak akkor, ha átlépjük a Lajtát.