Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a magyar nép szuverén döntését zárójelbe teheti az országot megszállók akarata. A demokrácia paravánja úgy-ahogy, ideig-óráig elfedte a nyers erőszakot, végül 1948–49-re a demokratikus kísérlet nyomait is elfedte a kiépülő egypárti diktatúra.

2010 tavaszán a magyar nép szabad és demokratikus választáson félreérthetetlenül kinyilvánította, milyen országban szeretne élni. A Fidesz–KDNP-szövetség a szavazatok 52 százalékát, a parlamenti helyek több mint kétharmadát szerezte meg, az országot külső erőknek végletekig kiszolgáltató, eladósító, valóságos romhalmazt maguk után hagyó balliberálisok kiütéses vereséget szenvedtek. Szó se róla, a módszerek azóta finomodtak, a két világ össze sem hasonlítható, a hatalmi képlet mégis ugyanaz: a magyar nép szuverén döntését megpróbálja zárójelbe tenni az ország további kifosztásában érdekelt, az arcát legtöbbször elrejtő külső erő.

Melia amerikai külügyi helyettes államtitkár és a globális hatalom budapesti nagykövetének nyilatkozatai, valamint Barroso uniós vezető levele után már arca is van az ország szuverenitását megtörni igyekvő hatalomnak. Amikor például az iraki mészárszékét éppen elhagyó Egyesült Államok valamiféle közös nyugati értékrend, szabadságeszmény nevében a szuverén módon elfogadott alaptörvény és sarkalatos jogszabályok átgondolására int, akkor az embert könnyen elönti Deutsch Tamás indulata. Olyan ez, mintha valaki a Függetlenségi nyilatkozat átgondolására szólítaná fel az amerikaiakat.

Mégis, miféle diktatúra az, amely olyannyira kiiktatta a fékek és ellensúlyok rendszerét, hogy az állítólag a Fidesz ellenőrzése alá vont, jogkörétől megfosztott Alkotmánybíróság éppen a héten törölte fel a padlót a túlfeszített jogalkotásba belezavarodott kormánytöbbséggel? Hogy lehet a sajtószabadság eltiprásáról beszélni, amikor a médiatörvény szintén elmeszelt passzusai alapján egy év alatt senkit semmiféle retorzió nem ért, s a magyar nyilvánosság radikálisan politikaellenes hangja semmit sem változott?

Barroso az egykulcsos adó kétharmados törvénybe foglalása és a jegybankot érintő változtatás ügyében fogalmazott meg erőteljes tanácsot a miniszterelnöknek. Simor András nem a kormánytól független, hanem a kormánnyal ellenséges, az ellenzék és bizonyos pénzügyi körök érdekeit képviselő jegybankot irányít, ami joggal irritálja a parlamenti többséget. Az egykulcsos adó bebetonozása engem sem lelkesít – a gyermeknevelés adórendszerbeli elismerése viszont feltétlenül –, de Barroso véleményére ebben az ügyben nem vagyok kíváncsi.

Az euróválság félrekezelése után pedig különösen cinikus az a mondata, hogy Magyarország gondjai elsősorban belpolitikai döntésekre vezethetők vissza. Barroso levele mindenesetre egyenes beszéd: ha a kormány nem hátrál meg a kifogásolt ügyekben, Magyarország nem számíthat pénzügyi védőhálóra.

Nagy kár azonban, hogy megállt félúton. Igazán javasolhatott volna új miniszterelnököt is az országnak, egy lojális helytartót Orbán Viktor helyett, s lediktálhatott volna Brüsszelnek kedves, korrekt törvényszövegeket is. Csakhogy világos legyen: a demokrácia, a népszuverenitás, a közös értékrend az ő világában pusztán fikció. Az effajta barátságtalan lépésekre sem jó az indulati, zsigeri válasz.

Ám elgondolkodtató, hogy a szövetségeseink, barátaink – így az Európai Unió is – inkább gátolják, mint segítik az országot a veszélyzónából való kitörésben. Nincs kegyelem, szól a kormánynak a rideg üzenet. Lesz mit átgondolni a jövő évi küzdelmekre készülődve.