Ez a pocskondiázó kommentvilág nem vezet sehová

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. január 11., szerda 14:36, frissítve: szerda 15:40

Nem én mondom azt, ami ennek a szövegnek a címében van. Bár akár mondhatnám is, mert miért ne. Az idézet egészében így hangzik: „Merjünk egymással párbeszédbe fogni – ez az aljas facebookos pocskondiázó kommentvilág nem vezet sehová. Merjünk felnőtté válni a párbeszédre, hogy tényleg meghallgassuk a másikat, és merjünk megbízni abban, hogy neki is lehet igaza.” Akitől származik: Beer Miklós váci püspök. A HVG-n megjelent karácsonyi interjúban beszélt egyebek közt erről is. Már akkor felmerült bennem, hogy kellene írnom róla, de eszembe jutott, hogy az internet és a gyűlölet közötti összefüggésekben néhány hónappal azelőtt egyszer már elmélyedtem. Viszonylag alaposan.

Amiért előkerült ez megint: Puzsér Róbert – aki további dolgai mellett a Magyar Nemzet kolumnistája is – úgy döntött, saját portái környékén megállítja a verbális ámokfutókat. Youtube-csatornáján törölte a hozzászólásokat, Facebookján erélyes moderálásra készül. Érdekes fejlemény. Olyan, amiért a mélyebb bugyrokban ugyanúgy osztani fogják, ahogyan eddig, sőt még inkább. A tartalmi párhuzamosítás szándéka nélkül vetem fel: amikor Bayer Zsoltnak, a Fidesz leghangosabb publicistájának elege lett a blogposztjai alatt zajló öklendezésekből, és lépéseket tett, ő is azzal kapta a maflásokat, hogy na, a véresszájú harcos nem bírja a kritikát. Özönlöttek az ilyenkor szokásos rikoltozások a cenzúráról is.

A Puzsér-szituáció annyiban hasonló, hogy a mi emberünk sem halkszavúságáról híres. Ordító különbség ellenben, hogy az ő csatái mögött – függetlenül attól, hogy színvonalasnak-szimpatikusnak találjuk őket vagy sem – senki sem áll, kezét nem vezetik pártérdekek, választott ügyei kifejezetten az övéi mindenhogyan. Neki aztán végképp joga, hogy azt csináljon a felületein, amit akar. Egyébként nem is csak neki. Hanem bárkinek.

Az, hogy egyre több újságnak, blognak, személynek lesz elege abból, ami bejegyzései, cikkei, facebookos megnyilvánulásai alatt zajlik, egy természetes folyamat része. Egy olyan folyamaté, amelynek az elején járunk. Nincs ebben semmi magyarosan különleges, a jelenség nemzetközi. Azon a vitán túl vagyunk, hogy kell-e moderálni, helyette ott tartunk, hogy új hullámos amerikai nagyszájtok éppúgy leszámolnak a kommenteléssel, ahogy hazai újságok, parányi blogok vagy átlagos megmondóemberek.

Több oka van ennek. Először is kiderült: az internet szabadsága sok tekintetben illúzió. Az ostobaság, a gazemberség, az erőszak szabadsága nemritkán pusztán önsúlyánál fogva elpusztítja a szellem frissességét. Másfél évtizedes rutin, közösségek sorának építgetése-istápolása – a Művelt Alkoholista, a Jégkorongblog, a Cink környékén –, az ebből kinőtt máig tartó barátságok ellenére, de a történtekből fakadó tapasztalatok alapján állítom: létre lehet hozni, egy ideig karban is lehet tartani ép-egészséges kis szigeteket. Ám bármennyi munkát és jó szándékot is fektetünk ezekbe, a hosszú távú sikerre nincs garancia. Ami tönkremehet és elpusztulhat, az tönkre is megy és el is pusztul. Néhány troll elég, hogy kikezdje és megsemmisítse több tucat, száz vagy ezer tisztességes ember játékát – és akkor a politika vagy a bármilyen más csoportok szervezte beavatkozásokat még szóba sem hoztuk.

A konklúzió az eddigiek alapján: az internet tágas, bármit megtehetsz és bármit elmondhatsz a felületein. De teremtsd meg hozzá a magad felületeit. Az enyémeken én vagyok a főnök, és ha megakadályozlak abban, amit művelsz, az nem cenzúra, hanem jogos önvédelem.

Ám ezzel még koránt sincs vége. Ha csak ennyit akartam volna elmesélni, bele sem kezdek. Puzsérnak ugyanis van egy ilyen megjegyzése is: „Ez azonban már nem szólásszabadság és nem tökösség kérdése – ez már lelki egészség kérdése. Bokszoló és bokszzsák vagyok egy személyben – elfogadtam. Állom az ütéseket, még akkor is, ha sokkal többet kapok, mint amennyit adok. Azt azonban nem várhatják el tőlem a mélyen tisztelt felhasználók, hogy az általam működtetett felületeken a nap minden órájában azt olvassam, hogy »ostoba vagy, leülhetsz«, hogy »egy elkurvult celeb lettél, Puzsér«, továbbá hogy »nocsak, hát van az a pénz« – és mindezt egy végeláthatatlan futószalagon, az év minden napján, a nap minden percében, elviselhetetlen monotóniával, rettenetes, lélekromboló mennyiségben. Elfogytam, felőrölt a kommentfal – felzabált a saját szektám.”

Ami a személyes szálat illeti, nagyjából erről van szó: ez így kétségkívül lelki egészség kérdése is. Amit nem esik jól elviselni, azt meg sem kell próbálni tolerálni.

De van itt még egy nagyon fontos ellentmondás is. El van itt bújva a lényeg. Itt ásatott el a kutya. Az emberek – írók, olvasók, bloggerek, kommentelők, facebookozók – sokasága gondolja ma, hogy amit az általa látogatott felületeken lát, az a közösség, a társadalom véleményének kivetülése, összegződése. Rengetegen hiszik, hogy a virtuális valóság tükörképe a valóságos valóságnak. Mintha azt is elhinnénk, hogy amit a szomszéd vagy a Híradó mond, az általános igazságok kikezdhetetlen gyűjteménye. Noha azt nem hisszük, mert már megtanultuk, hogy mennyit ér. Az internetet sajnos még nem tanultuk meg.

A kommentelés fenntartása melletti érvként is gyakran hangzik el itt-ott, hogy az embereknek jogukban áll elmondani a véleményüket, és az igazságnak fordít hátat, aki nem kíváncsi rájuk. Badarság. A kommentszekciók nem tükröt tartanak. Torzképeket gyártanak. Akarattal és akaratukon kívül is többet hazudnak, mint a legagyonmanipuláltabb média. Többet és gátlástalanabbul – ám kevésbé tetten érhetően. Egyelőre. A folyamat azonban, amelynek kapcsán elmerengtem, megy tovább. Puzsér Róbert döntése csak apró állomás ezen a vonalon. Voltak már nagyobbak ennél – és lesznek még nagyobbak is.

Hiszen hogy zsákutcába szaladtunk nagy lelkesedésünkben-szabadságvágyunkban, azt egyre bölcsebben tudjuk. Ahogyan azt is, hogy Beer Miklósnak tökéletesen igaza van. A létezhető párbeszédnek egészen és alapvetően mások a kritériumai. Arra most és a jövőben is csak szemtől szemben, névvel, arccal, érvekkel vagyunk és leszünk alkalmasak.