Krókuszok az avarban

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. március 19., vasárnap 15:14, frissítve: vasárnap 15:41

Amikor én kisgyermek voltam, mindig nagyon hosszú volt a tél. Nem-nem, egyáltalán nem azért, mert akkor még nem volt globális felmelegedés. Egyrészt azért, mert Técső, ez az ukrán–román határon található kisváros északabbra van, mint mondjuk Budapest, bent a hegyek között, másmilyen tehát az időjárás arrafelé. Zordabb, szikrázóbb, szigorúbb. Másrészt – és ez volna ezúttal fontosabb – sokkal lassabban telt az idő is. Amely, mint mindenki tudja, ha hajlandó beismerni, egyre gyorsul, ahogy múlnak az évek.

Egyébként nem is mindig voltak rosszak azok a telek. A hó szép, ha nagy pelyhekben hullik, és az is milyen barátságos-otthonos, amikor pattogva-szikrázva égnek a fahasábok a cserépkályhában, és szétárad a meleg a szobában. Jókora szerencseként úgy vagyunk összerakva, hogy ezek maradnak meg, nem a latyak, amely befolyik a lyukas cipőnkbe.

A tavasz más. A hosszú tél után következő tavasz. Amikor megváltoznak a hangok, a színek és az illatok is. Amikor tágasabb lesz az élet.

Amikor egyszer csak nyitni kezdenek a krókuszok a kertben. Nem emlékszem, hogy kerültek oda. Lehet, hogy hoztunk egy-két tövet valahonnan, valakitől. Eleinte nem volt sok belőlük, az egres- és a ribizlibokrok mellett virítottak március elején-közepén. Aztán egyre többen lettek. Előbb itt, majd ott, később amott is felbukkantak, krókuszszigetek képződtek, majd hamarosan egybefüggő lila mezővé változott minden a tavaszelőn. A kert már nincs meg. Vagyis: nem a miénk.

A város megvan. Nem olyan, mint amilyen volt. Furcsa és idegen kicsit. Furcsán idegen.

Baj nem igazán van vele. Ahhoz képest, hogy Kárpátalja és Ukrajna milyen, Técső rendben van. Figyelnek rá, fejlődik, megy előre, épül és szépül is a maga módján, akar valamit, birkózik az új és a még újabb kihívásokkal. Az elvándorlókkal, a helyükre érkezőkkel. A főtere tiszta, utcái közül sokat frissen aszfaltoztak, a patak medrét kikövezték, a templomokat esténként megvilágítják, a rendszerváltás – azaz: az első nagy összeomlás – után bezárt mozi is működik megint, amerikai akciófilmeket vetítenek.

Elfér egymás mellett, egy vonalban a második világháborús harckocsizó Sztepan Vajda szobra, az elhurcolt-elesett magyarok turulmadaras, piros-fehér-zöld szalagos emlékműve, az afganisztáni kaland és az új háború áldozatainak obeliszkje. Utóbbi mellett két ukrán zászló is lobog, és talapzatán látni a legtöbb virágot és koszorút.

Szombat este kihalt a központ. Nem úgy van most, mint volt régen: a valaha volt hétvégi estéken vígan korzózó, szinte kivétel nélkül magyarul beszélő családok utódjai – nemigen leszármazottjai – sötétített üvegű, sötét színű Golfokban, Audikban, terepjárókban száguldoznak fel és alá. A későig nyitva tartó pizzéria, a Primo előtt az autók ugyanolyanok, bent tréningruhás-bőrdzsekis fiatalok isszák a sörüket. Ők nem mentek el.

Sem a háborúba, ahol szerződéses közlegényként hétezer hrivnyát is kereshetnének. Sem Csehországba, ahol rengeteg técsői dolgozik, és akár kétszer annyit is kasszírozhatnak, mint a fronton. A szalag mellett, három műszakban.

A pizza amúgy finom a Primóban. A sör viszont elég vizes.

Napközben, vasárnap délelőtt otthonosabb, kedvesebb a város. Az üzletek mind zárva vannak, vasárnaphoz öltözött idős asszonyok és férfiak tartanak hazafelé a templomból.

A városi parkig nem jutott el a pénz. Nagy falat lenne, talán eleve kevés is van belőle mostanában. A park neve már megváltozott. Ukrajna és Oroszország egyesítésének 300. évfordulóját – azelőtt így nevezték a helyet romantikusan – immár nem szokás ünnepelni arrafelé. Így lett egyszerűen Városi park. A szovjet katonasírok dilemmáját ügyes huszárvágással oldották fel: a vörös csillag eltűnt, kettős kereszt díszeleg a helyén.

Az egykor csinosra fazonírozott bokrok azonban elbozótosodtak, a sétányok sárosak, a virágágyások gyomosak. A fák is odafigyelésre, gondozásra szorulnának. A szabadtéri színpad és nézőtere omladozik. Csak a salakos teniszpályák hibátlanok, olyanok, mint fénykorukban. Talán még szebbek is, látszik, hogy törődnek velük. Mindig itt volt a megye másik teniszes bázisa Ungvár mellett, ebben, úgy tűnik, nincs változás.

Hideg a március, a fű alig zöldül még a fák között. Az avart sem takarították fel rendesen.

Ám a krókuszokat mindez nem érdekli. Nőnek és nyitnak. Lilán, sűrűn. Élni, sokasodni akarnak. Ennyi a dolguk, és tudják a dolgukat. A krókuszok tökéletesek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.03.18.