Mindent, mindent, mindent akarunk

Tökéletes dolgok: Hova lett… – Nagy Feró és a Bikini első lemeze

Gazda Albert, 2017. február 14., kedd 09:14, frissítve: kedd 15:10

A zenék is kopnak. Ahogy minden. Azaz: változnak. Miattunk és a kontextus miatt. Hiába van az összes hang ugyanott, másképp halljuk 2017-ben, mint ahogy 1983-ban hallottuk.

Kérdés még az is, hogy mi mennyire fontos. A zene a legtöbbször az volt. Az elejétől. Az eleje: a kiskamaszkor. Amikor muszáj meghozni sok-sok döntést. Kivel, kikkel menjünk tovább. A többekkel vagy a kevesebbekkel. Először futballcsapatot választunk. Ha van családi hagyomány, az jó. Lehet folytatni. Szembeszegülni is lehet vele. Ha nincs, tiszta lapra, szűz papírra írhatjuk magunkat. A zenével majdnem ugyanígy van.

Anyánk-apánk cigányzenét, operettet hallgat szívesen. Jó ebédhez szól a nóta minden vasárnap, húsleves illata száll az egész utcában. Ez nem a mi pályánk. Hiába mondja anyánk és apánk, amikor unják már a dübörgő Piramist és az Eddát, hogy egyszer úgyis találkoznak ízléseink. Nem hiszünk nekik. Tényleg nincs igazuk. Alig néhány évvel később, amikor eljön a hajnalig tartó bulik korszaka, a vége mindig harsány dalolásba torkollik ugyan – ha énnékem sok pénzem lesz, felülök a repülőre –, de az más. Az üvöltés.

Először tehát a Piramist választottuk. A diszkót a többiek, a többek vitték el. Legyen az övék. Unalmas, nincs mélysége. Mi őszinték vagyunk, kőkemények. Kicsit. Óvatosan. Kell nekünk a P. Mobil is – menj, az úton menj tovább –, és minden más, amiben robbannak a riffek, pörögnek a dobok, hangosak a gitárok. De nem falkákban járunk, tágítjuk a kereteket, más stílusokat is elfogadunk. Omegát, LGT-t. Még Fonográfot is hajlandók vagyunk hallgatni. 1978-ban lubickolunk a langyos tóban, hejhó! Ez mit jelenthet?

Az idő azonban szalad. A napok és a hetek lassan telnek, nem könnyű kivárni az iskolátlan vasárnapot, az őszi-téli-tavaszi szünetet pláne, ám az évek gyorsan váltják egymást. Különös ez az ellentmondás. Progrockot kezdünk hallgatni – Pink Floydot, King Crimsont, ELP-et –, és olvasunk-hallunk a punkról. Eljut hozzánk a híres Rockévkönyv – 1981-ben jelenik meg belőle az első és az utolsó –, kifaljuk belőle az interjúkat és a dalszövegeket. Az élet jó, a világ nem, ha elmúlik a fiatalságom, mi marad nekem.

És akkor beköszönt 1983, és megjelenik Nagy Feró és a Bikini első nagylemeze. A Hova lett… Eljut hozzánk. Meghallgatjuk. Megint meghallgatjuk. Még sokszor meghallgatjuk. Üt. Dolgozik a fűrész. Értünk szól a harang. Adj egy cigit. Hiába is próbáltok ijesztegetni. Nem-nem-nem-nem. Játékszer nem. Nem. Répa, retek, mogyoró.

Türelmetlen ifjú vagyunk. Mindent, mindent, mindent akarunk. Még ma.

Elképesztően erős és hihetetlenül vicces volt ez a lemez. Nem egyszerű összerakni, miként működött akkor. Ami biztos: mi messze voltunk Budapesttől, így az URH-, Kontroll Csoport- vagy Trabant-féle punknak csak a híre juthatott el hozzánk. Plusz a szövegfoszlányok.

A punk így a Bikini volt nekünk. Nem számított, hogy az együttes tagjainak jó része korábban hol játszott és mit csinált. Csak maga a lemez számított. Nemcsak a szöveg, a zene is. Az őrült dobok, a száguldó gitár, a tempó és a zseniális poénok, gegek. Leginkább az, ahogy összeállt ez az egész egy szórakoztató, könnyed, egyszerre mosolyogható és búslakodható üzenetté. Talán arról, hogy: az élet jó, a világ bekaphatja.

Anyánk és apánk nem tévedett mindenben. A Piramis és az Edda elmúlt hamar. Hogy a Hova lett… miért nem múlt el? Ezt is meg lehet magyarázni. 1983-ban, tizenhét évesen ezt így még nem érthettük, de: ez nem ifjúsági zene. Nagy Ferónak igen nagy szerencséje volt, hogy a Beatricét elkaszálta a gépezet. A siker hajszolása helyett – a popos, a diszkós, a korosztályos punkos időszakában sem belülről énekelt – kapott egy esélyt, hogy kiszabaduljon saját ketreceiből. Hogy ráadásul piszok jó zenészek szegődtek mellé, az volt a bónusz. Ez is utólag világos: a sok zörgős, primitív, háromakkordos zajongás között milyen tökéletesen van a helyén minden egyes hang ezen a lemezen.

A ferós Bikini-felállásnak egy albuma jelent meg még. A XX. századi híradó sem volt rossz, de hatásilag a Hova lett… nyomába sem ért. Többet lehetett nevetni rajta, de borzongani és magunkra ismerni kevesebbet. Hát igen: Feró 1983-ban járt pályafutása csúcsainak csúcsán. Ami előtte volt és ami utána jött, mind-mind kisebb és kevesebb.

Eltelt három és fél évtized. Az ezredforduló környékén láttam-hallottam egyszer ezeket a dalokat a Szigeten. Pompás előadás volt. Zseniális frontember fokozta a fesztivált a színpadon. Soha életemben nem borzongott úgy a hátam koncerten, mint a Jáiáó, eládió vége felé, amikor maximumig fokozódott a drámai feszültség. Ez még kellett.

A lemez, mondom, ma is él. Hat. Nem kopik. Csak egyik-másik hangsúly helyeződik át. Miattunk. Mi is változunk, meg a kontextus is. De semmi köze ehhez a nosztalgiának. Az butaság. A Hova lett… most is kor- és időszerű. Most is fontos a zene. Most is pörögnek a dobok, most is visít a gitár. Most is sok a rizsa. Most is gyün a fa. Türelmetlen ifjú nem vagyunk már, de most is az a dolgunk, hogy kicselezzük. Jóska, vigyázz!


Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 11.

hirdetés
G-Közép
Az SZDSZ nem nyugszik!
Gazda Albert
Felnőtt egy generáció, amely számára örökös miniszterelnöknek látszik Orbán Viktor.
Marabu
Gender zsupp
Marabu
Van a fiúvécé, a lányvécé meg a tanári vécé. És emiatt is ez a gender a felelős.
Cinkos, aki néma
Politikai korrektség és genderizmus
Puzsér Róbert
Az elfajult liberalizmus őrült utópiája harcban áll mindennel, ami emberi.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása