Orbán Viktor papagájai

Gazda Albert

Gazda Albert

2017. február 17., péntek 08:35, frissítve: péntek 09:40

Protestáló hangulat járja be Európát, az egész nyugati világot és az Egyesült Államokat is: ott sem véletlenül nyerte a választásokat az amúgy – mint mind nyilvánvalóbb – alkalmatlan Donald Trump. Hiába írtunk épp eleget erről, fogunk is még rengeteget, napirenden marad a téma sokáig. Itthon különösen. Hiszen a magyar miniszterelnök sokszor emlegetett politikai érzékenységével a legjobbkor ismerte fel a pillanatot, és egykettőre stratégiát épített rá. Annál jobb lesz, minél rosszabb – ilyenformán is leírható a történet. Mármint Orbán Viktor és a Fidesz hatalomban maradási sanszai szempontjából.

A háromszoros kormányfő a fentiek szellemében olyan setét képet festett szegény Nyugat jelenéről-jövőjéről múlt heti évértékelése alkalmából, amilyet még senki, eddig tán ő maga sem. Víziójában pusztulás vár mindenkire, aki nem ébred, és nem választja az egyetlen üdvözítő utat. Jókora szerencse, hogy a magyarok tisztában vannak ennek mibenlétével, irányaival, karakterével. Mi a rögöket is látjuk már! Mindet!

A polgári Magyarország, a 2008-as szociális demagógia és a rezsicsökkentés óta nem létezett hatékonyabb politikai termék Magyarországon az apokalipszisnél. Érdekes és fontos vetni egy pillantást az ívre is, ami e felsorolás mentén kirajzolódik. Az első elemnek, amelynek hála a Fidesz váratlan, de megérdemelt győzelmet aratott 1998-ban, abszolút pozitív volt a tartalma. Azt is valamihez képest kellett kidolgozni – jelesül a velünk élő kommunistákhoz és a magyar érdekeket semmibe vevő liberálisokhoz –, de összességében olyan világ és kultúra elérését tűzte célul, amelynek sokan szerettek volna részesévé válni. Ehhez képest tíz évvel később már Kádár János meggyötört népének szavazataiért küzdött a gépezet (az ellenség, Gyurcsány Ferenc maga dobta oda a saját fejét), és ezt a nem annyira nemes hagyományt vitte tovább a rezsidémon eltiprásáért folytatott csata is (a túloldalon előbb a multikkal, később az álnok Brüsszellel).

A lázadás éve projekthez már több, erősebb, gonoszabb, kegyetlenebb ellenségre-ellenségekre van szükség. Ebben a világban mindig emelni kell a téteket, különben nemhogy nem győzhető le a sárkány, akár unalmassá is válhat Szent György. Így állunk szemben immár majdhogynem mindenkivel: Brüsszellel, a migránsokkal, a nagytőkével, Soros Györggyel, a civilekkel, a médiával, bárkivel, aki erre jár.

Egy ekkora ütközetnek meg kell adni a módját. Történelmi léptékek történelmi távlatokat kívánnak. Orbán Viktor tehetséges politikai sakkmesterként már nem csupán ellenfelei soron következő lépéseit képes kiszámítani, hanem a történelem menetének hosszú távú fordulataival is tökéletesen tisztában van. Eljövendő évszázadok peregnek le lelki szemei előtt nap mint nap.

A stratégiánál, a taktikánál és a bátorságnál a retorika sem kevésbé számít a politikában. Akarni és mondani nagyot kell. Miközben a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, a szövegek és az állítások értéke inflálódik. Ebben a helyzetben az ijesztgetés adja az olcsó hasznot leginkább. Mindegy, hogy amit ma mondunk, emlékeztet-e arra, amit tegnap voltunk szívesek hangoztatni. A politika a hirtelen fordulatok művészete is.

Ám egy fecske nem csinál nyarat. Nincs az a rezsim, amelyet egymagában elvezethetne a tábornok. Tisztek, altisztek, közkatonák is kellenek. Akik állhatatosan ismétlik, amit a nagy ember hangoztat, felismerik mondataiban az erdélyi fejedelmek stílusát, észreveszik, hogy szövetséget szervez Közép-Európában, hazát pozicionál, és miközben mások nüanszokkal pepecselnek (korrupcióval, túlhatalommal, piha), addig ő azt dönti el, merre, hova, hogy megyünk tovább a következő nettó háromszáz – azaz 300 – évben!

A polgári Magyarországot sokan elhitték. Miért ne tették volna? A szociális demagógiát is. A hamis és illúziótlan gyurcsányi világban adódott ez is. De épp innen látszik, a mából, hogy akkor még milyen közel jártunk a valósághoz. Abból a mából, amikor a politikai fantasy – és nem is a sci-fi, de nem ám! – lett az uralkodó műfaj. Ez van. Kell lenniük olyanoknak is, akik elhiszik, hogy Orbán Viktor pontosan látja, hogy nyakunkon az újabb harmincéves háború. A hitnél fontosabb elem ebben a rendszerben nincs. Hitre a protestánsoknak – pardon: a protestálóknak – is szükségük van, és ha hit van, a legképtelenebb képtelenségek is készpénznek vehetők. Hogy mindenki jobban járna, ha nem valakiben, hanem valamiben hinnének, más kérdés – de ne vesszünk el a részletekben.

Én amúgy nem azt mondom, hogy a miniszterelnöknek biztosan nem lesz igaza. Én azt mondom, hogy nem tudom – és hogy nem tudhatja ő sem. Sőt: nem is hiszi. Nemhogy a háromszáz évet, a holnaputánt sem. Ezt a luxust igazi reálpolitikusként, vérbeli decizionistaként meg sem engedhetné magának. Az ilyesmit meghagyja papagájainak.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.02.17.