Supertrump

Gazda Albert, 2016. március 4., péntek 09:27, frissítve: péntek 09:30
Fotó: Chip Somodevilla / Europress/AFP

Amerikai elnökválasztási előjátékon még soha nem szórakoztam ilyen jól. Sőt: olyan sem volt még, hogy ennyire érdekelt volna az egész felhajtás. Az, ami most van, Donald Trumpnak köszönhető.

Nem azért, mintha rajonganék érte. Eszem ágában sincs. Időnként még az is megesik, hogy rám ijeszt a hülyeségeivel. Ismerek embereket, akik szerint Trump tünet – a pusztulás tünete –, és nem vagyok biztos benne, hogy nincs igazuk.

Maga a jelenség mégis roppant érdekes. Előkeveredett egy ismert, ám komolyan vehető politikusnak a legutóbbi időkig egyáltalán nem tekintett fickó, és egyre inkább úgy néz ki, hogy bárkit képes lenyomni. Ez még mindig hihetetlen, de már nem kizárható. Ki gondolta volna? A fene sem gondolta volna.

Nyolc évvel ezelőtt, Barack Obama első sikerekor az volt a kérdés, hogy elnökké emelkedhet-e az Egyesült Államokban egy afroamerikai. Emlékszem, a demokraták meggyőződéses híveinek számító – és az odaáti viszonyokban jártas – barátaim közül is többen állították, hogy ez kizárt, valami biztosan történik vele a végén. Vagyis a vége előtt. Valami csúnya, kellemetlen és ijesztő, és csak azért is megakadályozzák, hogy célba érjen. Nem történt semmi. A többit tudjuk.

A mostani kampánynak is lehetett volna hasonló a fő kérdése. Tudniillik az, hogy elnökké emelkedhet-e az Egyesült Államokban egy nő. Ugyanúgy elsőként, ahogyan Obama is első volt a maga nemében.

Ez a kérdés természetesen még érvényes, de izgalmasabb lett egy másik. Ez: a világ első számú gazdasági-politikai hatalmának élére kerülhet-e egy excentrikus, demagóg, harsány, zavaros fejű, rutintalan, az establishmenten kívülről érkezett pasas.

A két figura – Obama és Trump – a legtöbb szempont szerint nem összehasonlítható, de egyben igen. Korábban kizárható lett volna, hogy akár csak a jelöltségig is eljussanak. Obama nyilván az előítéletek miatt – amelyek lebomlása amúgy hatalmas sebességgel ment végbe –, Trump pedig azért, mert a politika olyan dolog, amit komolyan kell venni.

Azaz kellett. Eddig. Azok, akik csinálják a politikát, azt gondolták, ez örökké így marad. Ám a választók másképpen vélekednek. Nekik minden jel szerint nincs már kedvük a régi keretrendszereken belül gondolkodni a világról és Amerikáról. Az eredmények ezt mutatják.

Most, hogy demokratáknál Hillary Clinton felülkerekedni látszik a dettó meglepetésember Bernie Sandersen, sokan – persze főleg a demokraták – hajlamosak a Trump-fenomént a republikánusok válságaként értelmezni. Holott az is valami volt, hogy a kábé szocialista Sanders milyen messzire jutott. Ugyanarról a jelenségről beszélhetünk, ne feledjük.

Trump folytatódó szárnyalásának kétségkívül a republikánusok örülnek a legkevésbé. Nemigen van forgatókönyv, amely alapján súlyos veszteségek nélkül kikecmereghetnének a csapdából. Jól nevelt és jól képzett embereik sorra buknak, egyikük sem volt képes felvenni a versenyt a kezdetben könnyedén félrepöckölhetőnek sejtett milliárdossal. Az emberrel, aki nem emlékeztet egy elődjére sem, és aki totálisan kiszámíthatatlan. Vannak, akik – a maguk megnyugtatására? – a Ronald Reagan-párhuzammal próbálkoznak. Mondván, őt is csak egy másodvonalbeli hollywoodi filmszínésznek látták-láttatták, és lám, mi lett belőle: a 20. század második felének legnagyobb elnöke, az ember, aki elsöpörte a kommunistákat a föld színéről. Nos, epizódszerepeket Trump is kapott, sokat, Emmy-díjakkal is megdobták egyikért-másikért. De itt vége az összehasonlíthatóságnak. Pojácát soha nem játszott Ronald Reagan, és esze ágában sem volt felrúgni a fontosabb belső szabályokat.

A legviccesebb analógiát egyébként az orosz sajtóban találtam: ott Vlagyimir Zsirinovszkijhoz hasonlították a milliárdost. Külsőre is van ebben valami, de abban a tekintetben pláne, hogy ugyanúgy hőbörög és ugyanolyan nagyokat mond, miközben a hogyanról beszélni lehetőleg óvakodik. Zsirinovszkijból persze soha nem lett semmi, megmaradt futóbolondnak, akit szívesen hívnak tévé-show-kba, ám ennél többet nem ér.

Trump ellenben nagyon is érhet még többet.

Egyet ugyanakkor ne feledjünk. Ebben a pillanatban fogalmunk sincs semmiről. Azt sem tudjuk, hogy tényleg jelölt lesz-e Trump, júniusig van még három hónap. Nem tudjuk azt sem, hogy mely elemzőknek lehet igazuk. Azoknak-e, akik szerint Hillary Clinton Trumpnál hasznosabb ajándékot nem is kaphatna, és játszi könnyedséggel üti le ideje jöttén a bohócot. Vagy azoknak, akik ezzel szemben úgy látják, a rendszerváltásra vágyóknak Trump frissessége kell, és pont egy olyan ellenfél, aki annyira része a megunt-meggyűlölt establishmentnek, hogy részébb már nem is lehetne. De amit főképpen nem tudunk, az az, hogy Trump milyen elnök lenne. Biztos, hogy harsány, demagóg és zavaros fejű? Nem: ez korántsem biztos.

Tünet ide, pusztulás oda, meggyőződésem, hogy nem volt még kampány – hála az internetnek és a rövid-direkt-felszínes üzenetek korának –, amely kevesebbet mutatott volna meg a jelöltek valóságos karakteréből. Az eddig történteknek ez a fő tanulsága. Így megy ez – de legalább jó a buli és szuper a hangulat. Úgyhogy nincs más dolgunk, mint mulatni. A másnap miatt ráérünk aggódni később, többet innen úgysem tehetünk.

hirdetés
G-Közép
A rezsidémon visszatér
Gazda Albert
A nyavalyás Brüsszel mostanában szót sem szól, a rezsidémon szunnyadozik, dobáljuk meg kaviccsal.
Betűpörkölt
Ócskavas a levelek között
Tompos Ádám
Hulek Károly nem keresett valami sokat, ezért fémhulladékokat gyűjtött.
Cinkos, aki néma
A magzat védelmében
Puzsér Róbert
Számomra a napnál világosabb, hogy az abortusz gyilkosság. Csakhogy nem vagyok fanatikus.
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása