„Úgy érezzük, elérkeztünk egy ponthoz, ahol zenekarként már nem tudunk igaziak lenni, sem a dalszerzésben, sem a stúdiózásban, sem a turnézásban. Mi mindig legalább annyira az ideákról szóltunk, mint a zenéről, óvakodtunk a napi rutintól és az ismétléstől” – tette közzé honlapján a formáció, amely ősszel még fellép néhányszor, de aztán végleg vége. Múltidézésképpen egyik leghíresebb számuk, az I Get Knocked Down:


Az 1982-ben az észak-angliai Leedsben alakult anarchista csoport senkit és semmit nem kímélő szövegeivel, valamint kellemesen dallamos zenéjével vált világszerte ismertté. A zenekar rendszeresen fellépett Magyarországon, és többször koncertezett a Sziget fesztiválon, először 1997-ben. Utoljára 2008-ban az A38 hajón játszott Budapesten. A három évtized alatt változó összetételű csapatban mindenki egyenlő volt, az alapítók közül Lou Watts (vokál, gitár) és Boff Whalley (vokál, gitár) tartott ki végig a csapatban. Rajtuk kívül hosszú ideig a banda arcának számított Alice Nutter (vokál, ütőhangszerek) és Danbert Nobacon (vokál, billentyűsök).

1986-ban egy kis független kiadónál (Agit Prop) jelent meg első, a pop- és a folkzenét ötvöző albumuk, nem mindennapi címmel: Pictures of Starving Children Sell Records, amely szabad fordításban annyit jelent: az éhező gyerekek fotói fellendítik a lemezeladást. A dalok gyilkos gúnnyal vették célba a zeneipar működését, az éhező afrikai gyermekek megsegítésére összejött álszent sztárzenészeket és a segélykoncerteket, amelyek után a pénzek eltűntek.

Sztálin óriási csizmának a fotójával búcsúztak el a honlapon
Forrás: Chumbawamba


A thatcherista brit konzervatívoknak különösen a bögyében volt a Chumbawamba. A siker jó ideig el is kerülte őket, a közszolgálati és kereskedelmi rádióadók nem nagyon játszották számaikat, pedig jobbnál jobb albumok jelentek meg: a tradicionális brit lázadó dalokat a XIV. századtól sorba állító English Rebel Songs 1989-ben, a Slap!, amelyen az 1956-os magyar forradalomnak emléket állító That’s How Grateful We Are is található, 1990-ben. Az Anarchy megjelenéséig, azaz 1994-ig azonban a nagyközönség számára szinte ismeretlenek maradtak, ez a lemez viszont nagyot ütött: az antifasiszta Enough is Enough, az intoleranciát pellengérre állító Homophobia vagy a Give the Anarchist a Cigarette a független listák felső régióiba kúszott fel.

Utóbbival magyarázható, hogy az EMI multikiadó lecsapott a Chumbawambára, és 1997-ben kiadta a Tubthumper című lemezt, amely már milliós eladásokat produkált. Sok rajongó persze nehezen viselte az „árulást”, de a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a csapat a nagy népszerűséget is anarchista üzenetei célba juttatására használta – néhány év után az EMI is rájött erre, és kirúgta őket, ezt követően ismét független kiadókkal dolgoztak. Összesen tizenöt stúdióalbumot készítettek.