Forrás: davidgahan.com

A szolnoki Széchenyi-lakótelep (köznapibb nevén a Szecska-gettó) ipari méretű általános iskolájában emlékeim szerint nagyjából minden osztályteremre jutott legalább egy, de inkább két olyan pad a nyolcvanas évek derekán, amire az enigmatikus DM feliratot véste rá valaki. Amikor a Depeche Mode nevű zenekar világhíréről szólunk, nem árt emlékeztetni: kevés helyen számított annyira népszerűnek – és ez talán még ma is így van – az angol banda, mint nálunk, Magyarországon.

Elég csak ellátogatni a máig aktív Magyarországi Depeche Mode Rajongói Klub hivatalos honlapjára: a „világ talán legnagyobb Depeche Mode rajongói klubja” 1987 óta létezik, vagyis két évvel a DM első magyarországi fellépése után alakult. A visszaemlékezések szerint egy időben valamiért a szkinhedek is előszeretettel látogatták a rendezvényeiket – valószínűleg a fekete színek bűvöletében, és nem mondjuk a People are People című sláger hatására, amiben Gahan az emberek közötti gyűlölködés érthetetlenségéről énekel.

Azért el kellett telnie jó pár évnek, hogy az angol zenekar hangzásában és megjelenésében is teret nyerjenek a valóban sötétebb tónusok – meg persze kellett a zseniális fényképész-kliprendező Anton Corbijn is, aki elég sokat tett azért, hogy a kilencvenes években a DM egyszer és mindenkorra mintaadóvá váljon az arculatépítés terén is. A kezdeti szárnypróbálgatások még az elektronika megzabolázásáról szóltak, persze a vidáman pattogó, leginkább a korai C64-es játékok effektjeit idéző zenei szöszölés mellett már ekkor is képesek voltak nagyívű és érzelemdús dallamokat komponálni.

Az 1983-as Brit Nemzeti Fodrászverseny döntős modelljei – Depeche Mode

Forrás: thequietus.com


A briteknél valószínűleg már a Beatles hamburgi kalandja óta hivatalos OKJ-s képzés keretében lehet valaki rocksztár, és Gahan minden feltételnek megfelelt annak idején ahhoz, hogy sikeres aspiráns legyen: vidéki munkáscsaládból származik, a közoktatással való viszonyát már 16 évesen rendezte – szakítás lett a vége. Ezt követően kipróbált néhány polgári szakmát a zöldségestől a benzinkutason át a kirakatrendezőig, csak hogy tudja, milyen életpályamodellt kerüljön el messzire.

Az első zenekar, amiben tevékeny részt vállalt, a Composition of Sound (CoS) névre hallgatott, és a zenekar a nevéhez híven igyekezett is megszervezni a hangzást, mégpedig az egyre inkább közkeletűvé váló elektronikus hangcsiszolás lelkes próbálgatásával. Az eredmény mai szemmel talán nem annyira meggyőző, bár érdektelennek sem nevezhető, mindenesetre a Just Can't Get Enough című korai Depeche Mode-megaslágerrel ellentétben a CoS számait soha nem fogják kérni esküvőkön és keresztelőkön. Viszont lényegében már készen volt a Depeche Mode, hiszen a Composition of Sound legénységének névsora a végén így nézett ki: Vince Clarke, Andy Fletcher, Martin Gore és Gahan.


A stílus- és névváltoztatás ideje 1980-ban jött el, a régi név ment, csak a szintetizátorok meg a dobgép maradtak, aztán az ízig-vérig angol Depeche Mode az új nevét egy francia divatlapból kölcsönözte – a közkeletű vélekedés szerint ez „gyors divatot” jelentene, de valószínűleg a divathírek kifejezés passzol rá a legpontosabban. Egy biztos, a DM divatérzékenysége cáfolhatatlan, hiszen jól ismerték fel: az újszerű elektronikus hangzás a kellemes énekhanggal társítva sikerre ítéltetett. A legenda szerint kezdetben a kipakolt szintetizátorok látványa keltette fel a nézők érdeklődését, de a harmadik kislemez robbanásszerű sikerétől kezdve már a zenéjükkel hódítottak.

A dalszerzésért felelős Vince Clarke azonban az első lemez (Speak & Spell, 1981) után távozott, és az együttes máris válságba került. Megoldásként Martin Gore lett a dalszerző, a szintipop helyébe a sötét, monoton hangzás lépett, elsősorban az időközben taggá vált Alan Wildernek köszönhetően. A Depeche Mode 1981 és 1985 között 15 slágerlistás kislemezt készített, a ma már klasszikusnak számító stúdióalbumaik, a Some Great Reward (1984), Black Celebration (1986), a Music for the Masses (1987) és a Violator (1990) milliós példányszámban keltek el világszerte. A Depeche Mode szupersztár lett, az idők változását jól mutatja, hogy amikor 1985-ben először jártak Magyarországon (a Volán-pályán léptek fel), alig telt meg a koncert helyszíne, három évvel később viszont (dupla koncert a Budapest Sportcsarnokban) fekete ruhás rajongók tömege táborozott szállodájuk előtt. Budapesten 1993-ban, 2001-ben, 2006-ban, 2009-ben és 2010-ben is játszottak.


A kilencvenes évek több szempontból is változásokat hozott az együttes életében, amit jól jelez a komoly eladásokat produkáló (6 millió eladott példány) Violator album olyan korszakos dalokkal, mint a Personal Jesus vagy az Enjoy the Silence. A sikeresen levezényelt megújuláshoz a holland fotográfus, a pár éve a Joy Division énekeséről igen erős filmet rendező Anton Corbijn klipjei is jelentősen hozzájárultak. A hangzásuk rockosabb lett és új híveket szerzett a zenekarnak: a még keményebb és teltebb hangzást produkáló 1993-as Songs of Faith and Devotion a lista első helyén nyitott. A szétesés azonban elkerülhetetlenül közelgett: Fletcher idegei elhasználódtak, Alan Wilder pedig otthagyta a többieket és nem sokkal később Dave Gahan kísérelt meg öngyilkosságot.


Az énekes, aki ekkoriban hosszú hajat és szakállt viselt, akár több születésnapot is ünnepelhetne, hiszen a kilencvenes évek közepén többször is a halálból hozták vissza, amikor túl sok volt a heroinból. Egy alkalommal úgy kísérelte meg eldobni az életét, hogy édesanyja közben vonalban volt a telefon másik végén. Mindez az együttesnek sem tett jót, négy év hallgatásra kényszerültek, miközben Gahan egy klinikán küzdött szenvedélyével.

A Depeche Mode-nak végül sikerült visszakapaszkodni. Az immár trió felállásban készült 1997-es Ultra című lemez tarolt, az ezt követő turné során is mindenhol telt ház előtt léptek fel. Újabb négyéves szünet után adtak ki új lemezt, az Excitert, majd Gahan szólóban próbálkozott: sötét és fojtogató hangulatú Paper Monsters című lemezével 2003. június 23-án a Papp László Budapest Sportarénában turnézott.


Végül kibékült társaival, és 2005-ben megjelent a Depeche Mode sorban tizenegyedik lemeze. A Playing the Angel 18 országban vezette a listát és 20 országban lett arany- vagy platinalemez, az albumot népszerűsítő turnét két és fél millió ember látta világszerte. Az együttes 2009-ben adott ki új lemezt, tavaly pedig egy remix-albummal hallattak magukról.

Gahant, aki 2007-ben újabb szólólemezzel jelentkezett, három éve ismét meglegyintette a halál szele: turné közben fedezték fel rákbetegségét, de műtétje után nem sokkal ismét a színpadon állt. Napjainkban stúdióban dolgozik társaival, a Depeche Mode tizenharmadik albumának megjelenését a jövő év elejére ígérik.