1. The Artist – A némafilmes

Akár holtversenyt is hirdethetnék az év legjobbja címért, mert nem sok kétség fér hozzá, hogy Michael Haneke megint bizonyította őstehetségét, s csak szuperlatívuszokban lehet beszélni a Szerelemről. Egy szubjektív szempont miatt mégis a The Artist – A némafilmes számunkra az év legjobbja. Ez pedig az a szeretetre méltó, optimista, életigenlő szemlélet, amely miatt lehet nem szeretni Hollywoodot, de annál inkább lehet kedvelni a mozgóképet olyan időszakban, amikor sok minden nem ad okot a nevetésre. A némafilmes ráadásul a film őskora előtt tiszteleg hihetetlen odaadással, megidéz egy csodaszép időszakot, amikor a mozgókép még ártatlan volt és a képek erejére hagyatkozva mesélt csodálatos dolgokról. Michel Hazanavicius pont a legjobbkor és még időben emlékeztetett arra, miért is töretlen 110 éve a mozgókép népszerűsége. (A rendezővel készült interjúnkat itt olvashatja.)

2. Szerelem

Michael Hanekét tévedhetetlennek ugyan nem neveznénk – pályatársaival ellentétben –, lenyűgöző tehetségét ugyanakkor sosem kérdőjeleznénk meg. Főképp nem a Szerelem után, amely vitán felül a rendező egyik legtökéletesebb filmje. Csak éppen végtelenül nyomasztó, bár mi más lehetne, amikor az elmúlás, az emberi élet mulandóságának állapotát ragadja meg. Haneke sebészi pontossággal adagolja a kínt és az érzelmeket, s ehhez két olyan játszótársat talált Emmanuelle Riva és Jean-Louis Trintignant személyében, akikről csak azért nem írjuk, hogy életük alakítását nyújtották, mert több évtizedes pályafutásuk alatt már letettek egyet s mást. Haneke élete legnagyobb ötlete volt a páros felkérése, Riva esetében pedig nem győzzük kapkodni a levegőt, hogy az 1959-es Szerelmem, Hirosima című Resnais-film főszereplőjéről beszélünk. Az Oscarnál biztosan találkozni forgunk még a Szerelemmel.

3. Lazhar tanár úr

Kanadában egy ideje remek dolgok történnek, tavaly A felperzselt föld emlékeztetett arra, hogy az USA északi szomszédja nem nézi tétlenül a mozgóképkultúra népszerűségét, s már túltette magát a David Cronenberg utáni vágyakozáson. Philippe Falardeau lenyűgözően instruálja gyerekszereplőit s jó érzékkel ad teret főszereplőjének, Mohamed Fellagnak, aki egyszemélyes színdarabját engedte át a megfilmesítés és a világhírnév számára. A Lazhar tanár úr zsebkendő szaggató darab, mégis van benne valami felemelő, ami miatt nem tudjuk elfeledni. Zenéje pedig sokáig a fülünkbe fog csengeni. (A filmről írt kritikánkat itt olvashatja.)

4. Az Argo-akció

Ben Affleck rendezőként nagykorúvá vált, bár a Hideg nyomon után már sejtettük, hogy ebben a srácban van spiritusz, s talán többet nyer vele Hollywood, hogyha direktorként kezdi foglalkoztatni őt. Az Argo-akció tűpontos thriller, olyan történelmi keretbe ágyazva, amelyről másnak biztosan nem engedtek volna manapság Hollywoodban tömegfilmet készíteni. Affleck azonban az 1979-es iráni eseményeket jó érzékkel használja fel egy vérbeli álomgyári kalanddá, amelynek ráadásul nem kis része a valóságban is megtörtént. A dokumentarista jelleg, a hiteles kormegidézés és atmoszférateremtés mellett azonban sose feledjük el, hogy ez azért egy vállaltan fikciós darab, így a valóságtól való eltérés teljesen normális és elfogadott ambíció. A csalódást okozó idei sikerfilmek (Prometheus, A sötét lovag: Felemelkedés, A hobbit: Váratlan utazás) mellett-előtt egyértelműen az év egyik legjobb hollywoodi mozija Az Argo-akció. És nem utolsósorban Affleck színészként is üde színfoltja a történelemórának.

5. Pi élete

Íme, egy irodalmi adaptáció, amely értő kezek között sikerre volt ítélve. Ang Lee évek óta az egyik legmegbízhatóbb és változatosabb távol-keleti rendezőként tevékenykedik Hollywoodban, aki sosem vállal elveinél több szakmai kompromisszumot, ezért sem tűnt még el számos társával ellentétben a süllyesztőben. Yann Martel díjnyertes bestsellere pedig igazi kihívásként tornyosult fölé, mivel benne a fantázia megjelenítése legalább annyira nehéz feladat, mint a fantázia és valóság megfelelő egyensúlyának megtalálása. Nem mondanánk, hogy a Pi élete tökéletes mozi, ám az irodalmi adaptációk olimpiáján jó eséllyel a négyes pályáról indulna egy döntőben. A Pi élete egyszerre remek mese és szórakoztató fantázia, valamint elgondolkodtató, léleknyitó darab az életről, a világról és ügyes-bajos dolgairól, amiben kellő nyitottsággal megtaláljuk a szépet és jót. Még egy film, amivel az Oscaron találkozni fogunk. (A film rendezőjének eddigi munkásságáról itt emlékezünk meg.)

6. Fejvadászok

A skandináv bűnügyi film irodalom világelsőségét nem sokan vitatják, a helyezések kiosztását Larsson, Nesbo, Indridason és társai között pedig meghagyjuk másoknak. A tetovált lány megfilmesítése után a Fejvadászok viszont beszédesen azt mutatja, hogy ideje végre komolyan venni – ha eddig nem tettük volna – az északi bűnügyi mozgóképeket. Morten Tyldumnak persze volt annyi helyzeti előnye, hogy egy kiváló Jo Nesbo alapanyagot skiccelt vászonra, de éppen A tetovált lány amerikai változata a példa rá, hogy ez önmagában még nem elegendő a sikerhez. A Fejvadászok viszont moziban is stílusos és mindvégig izgalmas thriller, amelyben Aksel Hennie kellőképpen ellenszenves, megfelelő pillanatokban pedig szánni való ahhoz, hogy érdekeljen minket, mi történik vele fejvadászok macska-egér harcában. (Jo Nesbóval készült interjúnkat itt olvashatja.)

7. A hatalom árnyékában

Tavaly Velencében szerették, mi pedig idén év elején rajongtunk A hatalom árnyékában című politikai darabért, amely tartósítja Hollywood legjobb színészei között Phillip Seymour Hoffmant, Ryan Goslingot, és George Clooney-t, utóbbit pedig rendezőként is magasba emeli. A hatalom árnyékában esetében már annak elkészülte az örömteli hír, azt pedig csak a legnagyobb főemeléssel konstatálhatjuk, hogy Clooney karizmáját és befolyását továbbra is intelligens és fontos, ugyanakkor rizikósabb és rétegeknek szóló mozgóképek elkészítésére használja fel. Manapság pedig nem lehet eleget beszélni a politikai manipulációt és korrupciót, s bár annak felszámolására vajmi kevés egy film hatására az esély, ha a köztudatban sikerül tartani a témát, Clooney akkor már biztosan elérte célját.

8. Titokzatos társulat

Ferzan Özpetek a tőle megszokott témáktól némiképp ellépve, de azzal nem szakítva most a művészetről, a nagybetűs művészről készített filmet, s bár a Titokzatos társulat itt-ott megbicsaklik, értékeljük bátorságát és azt az eleganciát, ahogy egy kvázi szellemes történetből sikerült egy érzelmes – de nem érzelgős – ódát kihozni Tháliához. A Titokzatos társulat színész főhőse is a múltba tekint, s az egykori nagy színjátszás fogásait ismeri meg, amelyeket talán nem lehet feltétel nélkül adaptálni a mára, de egykori sikerességét sem szabad elfelejteni. (A rendező így vallott filmjéről.)

9. A leleményes Hugo

Még egy film, amely némiképp elérzékenyülve letűnt idők letűnt hőseit emeli piedesztálra. Martin Scorsese nem múló lelkesedéssel beszél a mozgókép mítoszáról, hol dokumentumfilmben, hol fikcióban, máskor archiválási tevékenységével emeli a filmtörténet újabb és újabb szeletét a figyelem középpontjába. A leleményes Hugo félrevezető cím, mivel valójában nem másról, mint Georges Meliesről szól, a nagy varázslóról, aki a mozgóképet elmozdította a képzelet világa irányába, s aki nélkül vitathatatlanul más lenne a film, ha még egyáltalán létezne, s nem merült volna érdektelenségbe és a feledés homályába évtizedekkel ezelőtt. Scorsese így egyszerre mesél Melies újrafelfedezéséről hitelesen, s használja fel a történetet egy mese kibontására, egy árva kisfiúról, kivel túl sok rossz történt már ahhoz, hogy végül a sors ne kárpótolja valamilyen pozitív fordulattal. S az sem baj, ha ebben a varázsban a legnagyobb varázslat, a mozgókép is szerepet játszik.

10. Holdfény királyság

Wes Anderson évek óta púp Hollywood hátán, aki a legnagyobb világsztárokkal készít alacsony költségvetésű, szigorúan szerzői és abszolút rendhagyó darabokat. Ami azt illeti, az Okostojás, a Tenenbaum, a háziátok, vagy Édes vízi élet előtt a Holdfény királyság több befogadható és szerethető elemet tartalmaz, de nemcsak emiatt Anderson egyik legjobb filmje. Ha A fantasztikus Róka úrra azt mondhatjuk, hogy az első fél órája gyakorlatilag tökéletes, csak nem tudja tartani a magas színvonalat a film, akkor ez a Holdfény királyságra is igaz. Az első jelenetek alapján sokkal többre predesztinált darab ettől még számos erős és emlékezetes jelenettel és alakítással bír, Edward Norton brillírozik, az alapötlet és kibontása kiváló, kár, hogy az egész film nem marad egységes, karakterek és cselekményszálak vesznek kárba. Azért így is az év egyik legeredetibb alkotásával van dolgunk.