Bartók Béla Zongoraszonátájának bevezető ütemeivel és Tandori Dezső sokatmondó, Damaszkuszi út című kétsorosával aposztrofálja magát Kocsis Zoltán saját honlapján. Utóbbi így szól:

Most, mikor ugyanúgy
mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.

Talán ezzel el is mond mindent magáról, arról a mentalitásról, munkamorálról, amellyel elérte, hogy hat évtizednyi élet alatt elnyert rangos díjait felsorolni is hosszú percekig tartana.

Persze, talán a díjak nem is fontosak, Kocsis Zoltán az oklevelek és elismerések fölött áll, erkölcsileg és tehetségben egyaránt. Ha valakinél, hát nála senki sem vitatja, hogy mindet megérdemelte, még azt is, amelyiket nem kapott meg. Ha valaki a nevét említi, nem feltétlenül biggyeszti mellé még a kétszeres Kossuth-díjas jelzőt sem, hiszen maga a Kocsis Zoltán név kifejezi azt a rangot, amelyet kevesen értek el hatvan év során. Ha pedig arra gondolunk, hogy mindezek ellenére itthon maradt, és nem választotta a még több ünnepléssel és komolyabb anyagi elismeréssel, ugyanakkor kevesebb napi küszködéssel járó nemzetközi zenei életet, valahol őszintén meg is hatódunk. Állandó a kérdés: vajon megbecsüli-e ez az ország a nagyjait, akik érte dolgoznak, küzdenek?

Fotó: MN-archív


A válasz sajnos nem egyértelmű, különösen most, amikor a kultúra támogatása soha nem látott mélypontra jutott. Említhetnénk például a Bartók Új sorozatot, amelynek Kocsis Zoltán a motorja, s amely egy ideje anyagi okokból félbemaradt, pedig az eddig megjelent korongokról mást nem is lehet mondani, mint hogy világsiker.

Kocsis sokszor, sok ügyben állt ki a közvélemény elé, többek között éppen a hazai kulturális értékek védelmében, védte meg saját muzsikusait, az ország zenészeit vagy akár magát az országot olyan politikai színezetűvé vált hazai és nemzetközi ügyekben, amelyekben talán egyedül az ő hangja hallatszott el elég messzire. Ennek tudatában sosem hallgatott, ám szakmai kérdésekbe sosem engedte be a politikát, és ez a jó értelemben vett közéleti szerepvállalása biztos menedéket jelent a magyar zenei életnek.

Fotó: Máté Péter


Az utóbbi években egyre több ifjú tehetséget karolt fel. Születésnapja két évtizede országos esemény, május 30-án ugyanis több mint két évtizede minden évben a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára jótékonysági hangversenyt ad. Sorolhatnánk és méltathatnánk oldalakon keresztül, hiszen egymaga megtestesíti mindazt, amilyen a magyar zenei élet lenni szeretne. Sajnos csak szeretne, hiszen ennek számos – elsősorban anyagi – akadálya van, de abban mindenesetre nincs ma vita, hogy nélküle a hazai koncertélet dimenziókkal lenne kisebb rangú.

Hatvan év elteltével nem szeretne összegezni – nyilatkozta a napokban, s ez nem meglepő: ő nem az a típus, aki elmereng az elért eredményeken, hanem folyamatosan hajtja a belső kényszer, hogy még jobban és egyre jobban végezze a feladatát. A közönség szinte várja, hogy hamarosan előáll saját zongoraversenyével. Bartók meghatározó az életművében, akár előadóként, akár a műveit ritka kivételként tökéletesen értő karmesterként.



Persze, Kocsis népszerűségét nehéz megelőzni, hiszen ő karmesteri pályáját nem mindennapi előadó-művészi karrierjével alapozta meg. Ennek csúcsa az 1977-es év, amelynek során Szvjatoszlav Richter meghívta franciaországi fesztiváljára, s ekkor a két egészen kivételes zongorista együtt is fellépett. Húsz évvel később, 1997-től a Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatójaként már gyakorlatilag az ország első karmestere, bár tudom, hogy ez a kijelentés bizonyos körökben ellenérzést szül.

Fotó: Máté Péter



A nemzetközi zenei életre gyakorolt hatását többek között az is mutatja, hogy őt még a Frankfurter Allgemeine Zeitung is felköszöntötte mai számában, amelyben a szerző, Gerhard Rohde úgy fogalmaz: „nincsen olyan együttes a neves zenekarok között, amely ne kívánt volna Kocsissal muzsikálni, a vele fellépő karmesterek listája pedig zenei lexikonnak is beillene”. Ennek ellenére itthon sokszor kell megvívnia látszólag kicsinyes, anyagi kérdésekről szóló mindennapi harcát zenekara – amely ráadásul a magyar komolyzenei élet egyik zászlóshajója – támogatásáért, s a korábban kemény kiállású művész mintha bele is fásult volna ebbe a szélmalomharcba.

Kocsissal együtt dolgozni nemcsak megtiszteltetés, hanem komoly szakmai stúdium. Nemcsak érzi, érti és tudja is a művek mélyén húzódó összefüggéseket, amelyeket legszívesebben mindenkivel megosztana: nála még egy sajtótájékoztató is gyakran zenetörténeti előadásba torkollik. Ha egy művészért annak ellenére rajonganak zenei partnerei és zenészei, hogy szűken méri a dicséretet, viszont nem tűri a legkisebb pontatlanságot sem, akkor az a művész nagyon tud valamit. Kocsis ilyen zongorista és ilyen karmester, aki még nyilvános próbáin sem játssza meg magát. Megható, ahogy a fiatal tehetségeket felkarolja, ahogy a 24 órás nap időkereteit feszegetve szinte nem is létező pihenőidejéből áldoz egy-egy ígéretes művészpalántára.

Fotó: Máté Péter

 


A Művészetek Palotája, amelynek rendszeres fellépője, szintén megemlékezik róla: Kocsis 60 címmel május 25-től július 1-ig láthatjuk azt a fotókiállítást, amely képekben kíséri végig azt az életpályát, amely még korántsem ért véget, de máris egészen kiemelkedő a magyar zenetörténetben. Nem túlzás azt mondani: Bartókék nemzedékének méltó örököse, aki már életében a magyar zenetörténet megkerülhetetlen alakjává vált.

Kocsis Zoltán ma hatvanéves, így ma este nyolctól ismét a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat javára szól majd Mozart és Richard Strauss muzsikája a Művészetek Palotájában. Ő így ünnepel. Az ország úgy köszönthetné őt méltó módon, ha végre ki-ki a maga lehetőségeihez mérten ott kezelné a magyar kultúrát és zeneművészetet, ahol kell. Ha nem kellene napi csatározásokat vívnia a zenei élet támogatásáért, ha nem kellene nap mint nap szót emelnie a zenei képzés elsorvasztásáért, ha minden energiáját a művészetnek szentelhetné.

Isten éltesse!