A krimit a népszerű irodalomhoz szokás sorolni, amit mifelénk a kritika ritkán méltat figyelemre. Az ön könyveit mégis szerették a kritikusok, a tömegek viszont nem olvasnak magyar krimit.
– A könyveim valóban nem bestsellerek, de a kiadott példányok azért elkelnek. Ez egyrészt marketing kérdése is, másrészt az is lehet, hogy a klasszikus értelemben vett szórakoztató irodalomnál egy lépéssel bonyolultabb, amit írok. A kritikusi lelkesedés szerintem alapvetően annak szólt, hogy kiderült: lehet olvasható magyar krimit írni, olyat, ami nem más könyvek sémáit használja újra.

Mi az oka, hogy kevés a magyar krimi?
– Ez egy alapvetően polgári műfaj, amit a léha, szórakoztató jellege miatt nem tartottak sokra a Kádár-korszakban. Kivételt képeztek persze egyes támogatott, rendszerszempontú szerzők. A másik ok valószínűleg az, hogy nálunk hiányzik a híd a szórakoztató irodalom és a szépirodalom között. Az elmúlt húsz-harminc évben nagyon szövegközpontú volt a kortárs magyar irodalom, ami sajnos leszoktatta az embereket arról, hogy olvassanak. Nem akarom a posztmodernt kárhoztatni, ifjabb koromban én is nagyon szívesen olvastam Esterházyt, de olyan nagy olvasói erőfeszítést igényel az ilyen szövegek befogadása, ami nem várható mindenkitől.

Baráth Katalin szerint hidat kell verni a szórakoztató irodalom és a szépirodalom között

Fotó: Nagy Béla


A fekete zongora, annak ellenére, hogy ez az első regénye, komoly profizmussal van megírva. Hogyan edzett rá?
– Ahhoz először is meg kellett kicsit öregednem, hogy ezt a műfajt merjem választani. A húszas éveim elején én is küldözgettem be novellákat irodalmi folyóiratoknak, csak mindig nagyon sokat kellett azon gondolkodnom, mi is legyen az a téma, amit majd biztosan meg fognak jelentetni.

Sikerült megtalálnia?
– Igen, volt például egy írásom, ami díjat is nyert. Arról szólt, hogy Rákóczi Ferenc elveszíti a naplóját, és ezzel együtt az emlékezetét is, ezért kerül a felkelés élére.

Jó kis posztmodern ötlet...
– Igen, ráadásul nyelvileg is nagyon ki volt munkálva. Ez jó játék mondjuk két napig, de hosszú távon már nem csinálnám, hiszen engem mint olvasót sem érdekelne egy ilyen öncélú szövegjáték. Fontos volt tehát, hogy sikerült műfajt választanom, ahogy az is, hogy megtaláltam a miliőt, amiben a cselekmény játszódik. A tudatos történetszerkesztési technikáról az olvasáson kívül talán egy forgatókönyvírás-tanfolyamon tanultam a legtöbbet. Alapvető dramaturgiai fogásokat tanultam meg, és praktikus tippeket kaptam, amik segítenek úgy felépíteni egy történetet, hogy abban ne legyenek hosszú üresjáratok vagy túl sok ballaszt.

Az első regény megírásában egy építkezés valós története is szerepet játszott, amire helytörténeti kutatásai során bukkant rá.
– Egy elsőkönyves esetében kézenfekvő szabály, hogy olyan dolgokról írjon, amiket ismer. Így adott volt a kor, amivel történészként már foglalkoztam, és a város, ahonnan jövök. Az említett eset egy tanulságos ellentétre világított rá. A jegyzőkönyvek szerint a nagyon vékony helyi polgárosodó réteg és a város többségét jelentő, betelepült módosabb gazdák folyton keresztbe tettek egymásnak. Vérre menő küzdelem volt a városháza megépítése, ami egy fővárosi építész irányításával zajlott. A gazdák, akik a legtöbb adót fizették, nagyon gyanakodva álltak hozzá és rendszeresen ellenőrizték az építkezést, pedig nem igazán értettek hozzá. Ezt szórakoztató szálnak találtam, ezért beépítettem a történetbe.

 


A címadó Ady-vers hogyan került a történetbe?
– Vannak olyan krimik, amelyekben egy kanonizált irodalmi szöveget teljesen más funkcióban használnak. Mint egykori magyar szakost, engem is izgatott ennek lehetősége. Ignotus közismert kijelentése erről a versről – „Akasszanak fel, ha értem” – hozzájárult a választáshoz. Arra gondoltam, hogy milyen érdekes lenne egy olyan verset használni egy krimiben, ami már a születésekor ilyen gyilkos gondolatokat ébresztett.

A könnyed szórakoztatáson túl a regényeiben komoly történelmi háttértudást kínál a nők korabeli szerepéről vagy az etnikai ellentétekről. Értékelik ezt a többrétegűséget a kritikusai?
– Ezekre nem volt túlságosan érzékeny a kritika. Nemrég olvastam egy irodalmár kritikáját Steven Saylor római korban játszódó krimijeiről, amiben kifejti, hogy szerinte milyen ósdi felfogás az, hogy mindenféle tudásanyagot rejt valaki a történelmi regénybe, azzal a céllal, hogy az olvasót felvilágosítsa. Nekem ez azért furcsa, mert úgy tűnik, mintha a komoly tudósok nem értenék, hogy az emberek miért is olvasnak történelmi krimit. Fontos vonzereje a műfajnak, hogy ott rejtőzik benne a tudásanyag is. Ráadásul azt az illúziót is meg kell teremteni, amivel eltávolodunk a saját korunktól olvasás közben. Én személy szerint társadalomtörténész körökben mozgok, ők szeretik a könyveimet. Csak kevés szőrözéssel találkoztam egyébként is, volt ugyan, aki azt kérte számon, hogy egy bizonyos háztartási eszközt három évvel később fedeztek fel, nálam meg már szerepel. De azért erre talán fura felépíteni egy profi kritikát.

Forrás: Facebook/Baráth Katalin


Agatha Christie-ről köztudott, hogy egy idő után már szabályosan utálta az általa teremtett karaktereket. Ön hogy jön ki a főhősével, Dávid Veronnal?
– Én még szeretem őt. Christie ambivalenciáját nyilván az okozta, hogy egy író negyven könyv után már joggal akarja megfojtani a főhősét. Szerintem nekem sokkal kevesebb kell majd, hogy így érezzek. Ilyen szempontból is tudatos volt a főhősválasztásom, hogy olyasvalaki legyen, akit el tudok viselni hosszú távon.

Az olvasói többek között a békebeli hangulat miatt is szeretik a könyveit. A sorozat 1910-ben kezdődik, a derű már nem tarthat sokáig.
– Igen, ez nekem komoly dilemmát okoz, hiszen a visszajelzések szerint az olvasók valóban a sorozat derűs, nosztalgikus hangulatát szeretik. Kérdés, hogy mennyire lenne hiteles vagy hihető, ha az első világháború vagy Trianon idején is ilyen derűs maradna a hangulat.

Az első regény Ókanizsán játszódik, a másodikban viszont rögtön nemzetközi bonyodalmakat kapunk, hiszen a nyomozás szálai Budapestről indulva Füreden át egészen Abbáziáig vezetnek. Mi volt a váltás oka?
– Ez egy kísérletezés is volt a részemről, arra voltam kíváncsi, hogyan állná meg a főhősöm a helyét nagyobb színpadon. Dramaturgiailag is szükséges lépés volt, hiszen azért, hogy a mostani regényben visszatérhessen Ókanizsára, el kellett vinnem onnan. Egyébként teljesen más közönséget szólított meg a második rész. Az úgymond irodalomtudományilag érzékenyebb olvasók, akik szerették az első részt, kevésbé rajongtak a másodikért, akik viszont az elsőtől több monarchia-élményt – napernyőket, korzózást a sétányon, stb. – vártak, azok ezt megkapták a folytatásban.

Az olvasók a sorozat derűs, nosztalgikus hangulatát szeretik

Fotó: Nagy Béla

Több irodalmár is hiányolja a kortárs témájú magyar krimiket. Ön gondolt már rá, hogy olyan bűnügyi regényt is írjon, ami napjainkban játszódik?
– Pont az említett elvárás miatt van bennem ellenállás. Töröm amúgy ilyesmin a fejem, de nem tudom, mi lesz belőle. Számomra érdekes a főhősválasztás kérdése. Szívesen írnék most egy férfi főhősről, de nehezen képzelem el, hogy az olvasók elfogadnák, ahogyan megírom őt. Határozottan női nézőpontból írnám meg, tehát biztos nem hasonlítana a noirok cinikus, sztereotipikusan férfias hősére, ugyanakkor a romantikus irodalom titokzatos és túlérzékeny hercegeire se.

Milyennek látja a magyar krimik esélyét külföldön? Eladható egy ennyire a magyar történelemhez kötődő történet?
– Szerintem igen, hiszen az olvasó felismeri a műfaj univerzális sémáit, ezért könnyebben olvassa a szöveget, és attól kezdve pedig a sajátosan magyar történelmi háttér hozzá is ad valamit egzotikumként.