Toy Story – Játékháború

Technikai értelemben a kezdetet jelenti John Lasseter 1995-ben elkészült Toy Story – Játékháború című alkotása, amely az első egész estés, teljes egészében a legmodernebb számítógépes technikával (CGI) készült animációs film volt. Lasseter, aki George Lucas trükkcégének, az Industrial Light and Magicnek (ILM) örökébe lépett Pixar Stúdió vezetője, első egész estés rendezését jegyzi a filmmel, amely elsöprő sikert aratott, s így nemcsak magában hordta a folytatás lehetőségét, de minden tekintetben új irányt szabott az animációs filmkészítésnek. A Toy Storyt követő CGI mesék annyival kiugróbb eredményt értek el hagyományos társaiknál, hogy az évtized végére gyakorlatilag teljesen elsöpörték a kézzel rajzolt meséket. Ugyan teljesen nem tűntek el, de a mai napig verhetetlenek a számítógéppel készült történetek, amelyek mára már szemüvegek segítségével szó szerint 3D élményt kínálnak. A Toy Story első fecske, mai szemmel már kissé meghaladott képi világgal (hihetetlen szavak ezek, 17 év telt el mindössze!), de a történet a mai napig szívmelengető. A kisgyerek szobájában életre kelő játékok egy mikrotársadalom leképezései, ahol a féltékenység, irigység és büszkeség motiválja a szereplőket. A kis Andy kedvenc játéka, a cowboy Woody ugyanis sehogy sem képes megemészteni, hogy egy űrhajós, Buzz Lightyear átveszi a kedvenc szerepét a gyerekszoba univerzumában. Megunhatatlan!


Shrek

Ha a Toy Story – Játékháború úttörő volt technikailag, akkor a Shrek feltétlenül pionírnak tekintendő a történetmesélésben. A zöld ogre meséje nemcsak gyerekeknek szól, s kendőzetlen humora, filmes referenciái, a popslágerek beemelése a rajzolt univerzumba, valamint a rajzfilmhagyományokkal szembeni kritikus fellépés mind-mind olyan elemek, amelyeket azóta is vég nélkül ismételget majd minden animációs film. A Shrek még a klasszikus mesék szövetébe illeszkedik, amikor szó szerint rács mögé kerülnek a klasszikus mesehősök, s a szép és ismert figurák helyett egy fingós és faragatlan, a korábbi hagyományok szerinti antihős kerül a középpontba. Shrek nemcsak hős lesz, de olyan jellemismérveket is magában hordoz, amelyek alkalmasak a sztereotip meseuniverzumból az életszerű világba ellépni – dacára annak, hogy a figura maga a megtestesült sztereotípia bizonyos értelemben. A mesevilág pellengérre állítása mégsem bántó, mára pedig a rendhagyó csendesen tradícióvá vált. Az utódok mindannyian Shrek köpönyegéből bújtak elő?


Kung Fu Panda

Mostanában nincs akkora keletje a távol-keleti harcművészeti moziknak, mint Bruce Lee idejében, de azért folyamatosan vannak rövidebb ideig tartó reneszánszok. Ezért is lehetett létjogosultsága a Kung Fu Pandának, amely nyilvánvaló nyitás az ázsiai, közelebbről a hatalmas kínai piac megszólítására, meghódítására. Ami annak idején a Mulannak nem sikerült, azt gond nélkül vitte véghez a Kung Fu Panda tíz évvel később, majd újrázott egy folytatással két évre rá. A szőrén buddhizmusról és ázsiai történelemről, hagyományokról szóló harcművészeti mese egy kövér pandáról szól, aki éttermi felszolgálóból válik rettenthetetlen harcossá. A szinte tökéletes animált világ, a szórakoztató jelenetek, a fentebb említett humor a nyugati és keleti kultúra sikeres elegyét eredményezte. Mondhatni, mindenki megkapta a magáét.


Szörny Rt.

A műfajteremtő Toy Story mellett a Szörny Rt. is fontos evolúciós lépcsőfoknak számított a műfajban: nehéz elfelejteni az ámulatot a nézőtéren, amikor „Sully”, a bájosan rettentő szörny szőrét látványosan felborzolta a szél. Tudható volt: új korszakba lépett a 3D-s animáció, addig soha nem látott mértékben lesz képes visszaadni a valóság illúzióját a „rajzolt mozi” is. Szerencsére az alkotók messze nem elégedtek meg holmi vizuális parasztvakítással, hanem a Pixar jó szokását megtartva remek történetet is kanyarítottak a látványhoz. Már az alapötlet is kiváló: létezik egy alternatív világ, a szörnyek világa, ahol a miénkéhez hasonlóan folyamatosan napirenden van az energiakérdés. A Szörny Rt. névre hallgató vállalat a megijesztett kisgyerek sikolyaiból nyeri az energiát, a legeredményesebb ijesztgető pedig nem más, mint James P. „Sully” Sullivan, akit munkájában kelekótya asszisztense, a lényegében egy hatalmas szemből meg végtagokból álló Mike Wazowski segít. Minden rendben megy addig, amíg véletlenül át nem téved a szörnyek világába egy bájos kislány, és rá nem akad hőseinkre. A gyerek szörnyű ellenségnek számít ebben a világban, és akadnak sötét erők is, akik szörnyű terveik megvalósítására használnák a csöppséget… A happy end persze nem marad el, addig viszont garantált a szórakozás, és az érzelmi húrok is megpendülnek jó néhányszor.


A hihetetlen család

Ha létezik „Pixar-esztétika” – és nagyon úgy tűnik, hogy igen –, akkor annak szerves része a tökéletes látványra épített, hibátlanul megírt sztori, no meg valamiféle egyáltalán nem szájbarágós üzenet, sőt nemritkán egészen merész ötletek szinte kivétel nélkül hatékonynak bizonyuló párosítása. A hihetetlen család is erre a többrétegűségre épít. Egyfelől családi mozi, egy „átlagos” család életét és konfliktusait láthatjuk: unalmas munkát végző férj, született feleség, lázadó kamaszlány, vásott kisöccs meg egy bébi, ráadásul a megszokott kertvárosi miliőben. Csakhogy ebben a családban mindenki természetfeletti képességgel rendelkezi, de a közvélemény nyomására jó ideje az átlag amerikaiak szürke életét kénytelenek élni. Ám eljön az idő, amikor újra akcióba kell lépni, bár ezzel látszólag oda a családi béke. A kötelező gonosz ellenfél ráadásul találmánya segítségével mindenkit szuperhőssé akar tenni, vagyis attól kezdve még kevésbé lesz esélye bárkinek kitűnni. Innen már nem nehéz kitalálni a film mondanivalóját, és a rendkívül jól kitalált akciójelenetekkel tűzdelt és humoros mozi akár szórakoztató konzervatív kiáltványnak is felfogható.


L’ecsó

Múltkor kihagytuk a gasztrofilmes összeállításunkból, pedig ez a szellemes és szívhez szóló egész estés rajzfilm a legtöbb konyhában játszódó mozit lealázza. Mindenki képes főzni! – ez a film elején bemutatott sztárséf, a beszédes nevű Auguste Gusteau jelmondata, és derűs optimizmusa csak akkor törik meg, amikor a retteget étteremkritikus, Anton Ego földbe döngöli, és ezzel étterme is elveszít két csillagot. Gusteau korai halála után egy mitugrász pénzhajhász veszi át az éttermet, aki a gyorskajákban hisz. Itt kezd dolgozni Linguini, a bájosan ügyefogyott konyhásfiú, aki egy váratlan fordulatnak köszönhetően szakácsszerepben találja magát. A váratlan fordulatot Remy, a barátságos patkány(!) feltűnése jelenti, aki évek óta tanulmányozza már az emberek világát, akiktől leginkább az alkotás, különösen a főzés képességét szeretné ellesni. Ez olyannyira sikerül neki, hogy titokban irányítva Linguinit helyreállítja az étterem régi dicsőségét. A leírva talán kissé furcsán ható sztori hibátlanul bontakozik ki a szemünk előtt, ráadásul olyan élvezettel főznek ebben a rajzolt moziban, hogy az ember tényleg elhiszi: mindenki képes főzni, de legalábbis érdemes vele próbát tenni.


Derült égből fasírt

A L'ecsóhoz hasonlóan ebben a filmben is központi szerepet játszik az evés, de abban az értelemben semmiképp nem gasztrofilm, hogy a minőségi étkezésre fókuszálna – bár aki megnézi, lehet, hogy egy életre leszokik a gyorskajákról… Adva van egy város egy kis szigeten, ahol mindenki a halfeldolgozásból él. Itt él Flint, a különc ifjú feltaláló, aki gyerekkora óta makacsul kísérletezik – hogy aztán környezete jól kiröhögje. A nagy nap akkor virrad fel számára, amikor sikerül megvalósítani egy különleges technológiát, aminek segítségével az égből – pontosabban a felhőkből – szó szerint ételek potyognak, ráadásul olyanok, amiket a találmányába betáplálnak. Mindenki örül, főleg a mohó polgármester, aki a halipar csődje után új lehetőséget lát az égi csodában. Csakhogy vérbeli kapitalistaként nem tudja, hol a megállj, ezért az égi áldás hamar átokká változik, és úgy tűnik, az apokalipszis lovasai helyett óriási hamburgerek és köretek hozzák el a világ végét. Hacsak Flint és segítői nem akadályozzák meg. A Derült égből fasírt nem lett hatalmas siker, pedig nem lehet rá semmi rosszat mondani: a kissé beteges alapötletből a maximumot hozzák ki, remek karakterek népesítik be a vásznat – Mr. T. adja a szinkronhangját a város megszállott fekete rendőrének –, és ha nagyon akarjuk, akkor üzenetet is találunk a filmben.


Fel!

A Pixar mer kockáztatni. Ott van például a Walle-E, ami szinte kísérleti filmnek is felfogható, vagy itt van a Fel!, aminek a főhőse nem beszélő állat, játék vagy szörny, hanem egy régi vágású aggastyán, egy mogorva öregúr. Ezzel az alkotók talán a legmesszebb rugaszkodtak el a cukiságtérképen, de hogy nem zuhannak le róla, annak több oka is van: a szokás szerint remek sztori, meg a jól kitalált mellékszereplők, akik között állat is akad, még beszélő is – ha nem is a szokott módon. A történet főhőse a 78 éves Carl Fredricksen, aki felesége halála óta magányosan tengeti napjait. Egészen addig, amíg merész lépésre nem szánja el magát: ahelyett, hogy hagyná a mohó ingatlanvállalatnak, hogy lerombolja házát, elképesztő mennyiségű lufi segítségével a levegőbe szökik azzal. A repülő házban váratlan vendége is akad: egy kövérkés cserkészfiú. Kezdődik a kaland, melynek során egy ritka madarat is sikerül megmenteni, nem kevés kaland árán. A Fel! kedves, helyenként melankolikus film, ami a gyerekkorunkban szeretett kalandfilmek hangulatát idézi fel.



Ha szereti a filmcsokrokat, itt talál belőlük bőven!