A nagy feltámadások éve volt 2016

· Green Day, Nick Cave, Iron Mountain és amiket még idén nagyon hallgattunk

Balogh Roland, Lakner Dávid

2016. december 28., szerda 12:53, frissítve: szerda 17:18

Akkora a kínálat, hogy emberi ésszel fel nem dolgozhatjuk. Valahogy így összegezhetjük azt a gigászi feladatot, amivel az ilyen év végi nagy listázások járnak. Annyi az újdonság, nem beszélve a szubjektivitásról, az ízlésekről és a pofonokról, hogy ember legyen a talpán, aki tisztességes, elfogultságoktól mentes pakkot képes összerakni.

Nos, azért természetesen teszünk egy próbát, s összegezzük, melyek voltak azok a zenei albumok, lemezek, amelyek megmozgattak bennünket, és megdobogtatták a szívünket 2016-ban. Ha előtte még picit elveszünk a számok tengerében: több száz nagy, nemzetközi A, netán B listás „sztár” adott ki idén anyagot, s ha ehhez hozzávesszük az undergroundot, a rétegzenét, akkor tízezerszámra érkeztek az újdonságok. Arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi előadók mellett számos izgalmas magyar lemez is napvilágot látott, s már csak a feltörekvőkkel foglalkozó online zenerovatunkban, az Ígéretes titánokon is nem egy remek dolog mutatkozott be.

A sort az ismertebb nemzetköziekkel indítva elsőként talán a Green Day új korongját érdemes kiemelni. Elsősorban talán azért, mert a tizenkét számos Revolution Radio (Forradalmi Rádió) című anyag parádésan ugrik fejest a politikai inkorrektségbe. Méghozzá úgy, hogy közben ügyes fityiszt is mutat mindazoknak a politikusoknak is – Trumptól kezdve Nigel Farage-on át Orbán Viktorig –, akik ájtatoskodva mutatják orcájukat a köznek a szavazatmaximalizálás jegyében.

A lassan harminc éve aktív kaliforniai zenekar albuma maga a rendszerkritika. Remekül vezeti rá az egyszerű halandót mindarra, ami a digitális korban szétszedi az embert: a közösségi portáloktól való függőség, a kamuhírek cunamija, a zombivá változtató netes bugyrok és a multimédia mint a szörnyek szörnye. Persze lehet fanyalogni, hogy a Green Day amolyan balos gumipunk, divatanarchista zagyvaság, a parádés szövegek azonban magukért beszélnek, és globalizmusellenességből jelesek.

 
Billie Joe Armstrong a Green Day frontembere az MTV Europe Music Awards díjátadón 2016. november 6-án
Fotó: Emmanuel Dunand / AFP
 

Az idei év talán legnagyobb visszatérője az ezredforduló egyik üdvöskéje, a celebmocsokban később igen mélyre jutó, ám onnan mostanság igen szépen visszakapaszkodó Britney Spears. Noha idén jött ki új anyaggal Beyoncé, Lady Gaga vagy épp Rihanna is, Spears Glory (Dicsőség) című lemezét imádták a kritikusok, s nem véletlenül. Megannyi elvesztegetett év után ugyanis az amerikai popdíva roppant lendületes, erőteljes munkával állt elő, mintha a zűrös évek nem is léteztek volna, s az előadó elszántságát és szívósságát jelzi, hogy – mint a napokban be is jelentette – már a következő lemez anyagát is felvette.

Remek, szvingbe hajló popdalgyűjteményt állított össze a szolókarrierjét ugyancsak a 90-es években robbantó Robbie Williams is. A tizenhat számos The Heavy Entertainment Show, sorban a tizennegyedik lemeze, persze nem egy univerzális csoda, és ha szigorúan nézzük, akkor az olyan melankóliával átitatott dalokkal, mint a Sensitive, a Love My Life, a Marry Me vagy épp a David’s Song, egyszerűbb levennie a lábáról a csokkatalógusokat otthon ábrándozva lapozgató kismamákat, mint a tizenéves punkokat, akik azért vágják el a nyelvüket és öntenek rá egy feles vodkát, hogy minél olcsóbban sikerüljön eljutniuk a nirvánába.

Az év talán egyik legmegrázóbb, egyben legfájdalmasabb lemeze Nick Cave nevéhez fűződik. A The Bad Seeds zenekarával jegyzett, Skeleton Tree (Csontvázfa) címen megjelentetett korongot ugyanis tavaly júliusban 15 évesen elhunyt egyik ikerfiának, Arthurnak dedikálta. A nyolcszámos lemez pedig igazi mestermű, s ugyan közismert, Cave zenéje nem habkönnyű poprock, de ennek az albumnak a meghallgatásakor napok kellenek, mire leülepszik valami a világhíres apa fájdalmából.

Piárszempontból talán a Radiohead vezette fel „legötletesebben” idei új albumát. Úgy tűnt ugyanis, mintha a YouTube és más zenemegosztók ellen komoly verbális hadjáratot folytató banda leradírozta volna magát a világhálóról, ám mindez csak arra volt jó, hogy A Moon Shaped Pool című lemez még nagyobbat szóljon. Ráadásul elég jó kis anyag lett, ugyancsak tele ízléses kritikával.

Érdemes volt figyelni a francia Apathia Recordsnál debütáló Chenille lemezére is. A csapat énekesnője, Asphodel (Aurélie Raidron) ismerős lehet az avantgárd metál Pin-Up Went Downból, de az idén kijött Samen még a korábban hallottaknál is őrültebb lemez lett. Eklektikussága nagyban köszönhető az énekesnő teljesítményének: bájos dalolástól veszett kiabálásig gyakorlatilag mindenre képes. Különleges lemez, ami könnyen kihoz sokakat a sodrából: a HammerWorld tapasztalt kritikusa, Milán Péter például „tipikus francia idétlenkedésnek” nevezte a korongot.

Maradva az extremitásoknál, jó volt belehallgatni a Zeal and Ardor debütjébe is, amit a Vice műfajilag a sokatmondó spiritual black metal blues jelzővel írt le. Gyakorlatilag ezt is kapjuk: az elkövető, Manuel Gagneux szintén francia, elmondása szerint pedig egy internetes kommentelőtől jött a bizarr ötlet, hogy a rabszolgaság nyomorát megéneklő déli bluest black metallal vegyítse. Merészsége bejött, a szokatlan ötlet működött a Devil is Fine lemezen.

Némiképp konvencionálisabb területre tévedünk az Iron Mountain bemutatkozását hallva, de ez inkább csak látszat. Az ír csapat instrumentális lemeze, az idén kijött Unum ír folkból, posztrockból, krautrockból és pszichedeliából táplálkozik, és felvonultat számtalan különleges hangszert, sípot, dobot, nádi hegedűt. Gyönyörű zenei tájképfestészet ez, énekre itt szükség sincs. Lemezüket hallva nem lepődhetünk meg, hogy a neves német Prophecy Records (Alcest, Les Discrets, Negura Bunget stb.) adta ki őket. Elég csak megnézni az év egyik legszebb klipjét, a kilencperces Enthralldomhoz készült videót, hogy képbe kerüljünk azt illetően, mire képesek az írek. Roppant erős bemutatkozás.

Ahogy a francia Rïcïnn (Laure Le Prunenec) idei lemeze, a Lïan is. Az énekesnőt lehetett már hallani a Corpo-Mentében vagy az Igorrr és az Öxxö Xööx egyes számaiban, itt pedig hangját és kreativitását szabadjára engedve szárnyal Diamanda Galas-i magasságokban. Chelsea Wolfe kedvelőinek ajánlják még ezt a tengerek végtelenségét megidéző, mély és fájdalmas lemezt, amin Rïcïnn tíz számmal mutatja meg, mire is képes egymaga. Akik az énekesnőre hatottak, azok közt éppúgy ott van Purcell és Debussy is, de úgynevezett symphonic metalra véletlen se számítsunk. Neoklasszikus-neobarokk csodákra, éjsötét szárnyalásra annál inkább.

Nyolc év után év végre új lemeze jött ki az olasz indie-posztrock csapatnak, a Klimt 1918-nak is. Az osztrák festőről és halála évéről elnevezett csapat tényleg Klimt nyomdokain haladna: darkwave-ből is merítő dalaikkal zenei szecesszióra, posztmodernizmusra törekednek. A Prophecynél kijött mostani lemezük, a Sentimentale Jugend megérte a várakozást. Ahogy a görög Hail Spirit Noir két év után megjelent új lemeze, a Mayhem In Blue is. Progos-pszichedelikus black, amit játszanak, de akkora átéléssel, hogy tényleg elakad az ember szava.

Nemzetközi vizekről közben érdemes hazaiakra evezni, hiszen a magyar felhozatal is sok izgalmat tartogatott számunkra. Nagyon szerettük a Fish! legújabb összeállítását. Már csak azért is, mert amellett, hogy új lendületet kapott vele a zenekar, az Idő van címmel megjelent anyag jó példa arra, hogyan lehet fityiszt mutatva jobbról előzni a kereskedelmi gagyit.

Ugyancsak jó volt hallgatni a Konyha harmadik nagylemezét. A Különbéke a közéletet is karcolgató szociodrámákat ülteti dalokba, s Szepesi Mátyás szövegei tényleg úgy kellenek a zenekar elmúlt években egyre rafináltabbá váló hangzásának, mint egy falat teljes kiőrlésű, magvas biobagel.

Egészen rendkívüli utat jár például be az utóbbi években az egykori Neochrome. Az ezredfordulón alakult debreceni banda két éve Perihelion néven született újjá, magyar szövegekre, dallamos énekre és a közismert francia underground kiadóra, a Chenille-nél említett Apathiára váltva. Az avantgárd metál útvesztőiben barangoló csapat újabb számairól eszünkbe juthat a Gire klasszikus albuma vagy Bakos Attila tavalyi szólólemeze. Utóbbi Vasvári Gyula erőteljes, érzelmekkel teli éneke kapcsán is felmerülhet bennünk. A tavalyi Zeng nagylemez után idén egy kislemezzel, a Holddal álltak elő, az új számok mellett a Twin Peaks-féle Sycamore Trees fájdalmas feldolgozásával.

Ami a magyar feltörekvőket illeti, nagyon-nagyon sok zenét szerettünk idén, ez látszott is az Ígéretes titánok felhozatalában, s nem kiemelésképpen, de érdemes pár szót szólni a Mayberian Sanskülotts-ról. A nagyvárosi vekengések kafkai krónikásai ugyanis Adlait címmel közel négy év után rukkoltak elő rendszerezett anyaggal.

Egyébként még zajlik a Titánok év dala szavazása is, IDE kattintva tíz remek számra lehet voksolni december 31. utolsó pillanatáig. Nagyon érdemes, s nem csak kattogtatni, hanem, amennyiben akad egy szabad szűk órácska, meg is hallgatni mind a tíz számot.

További érdekességekért érdemes követni zenerovatunk, az Ígéretes titánok Facebook-, Tumblr- és Instagram-profilját is. Csak semmi trendcsinálás: hallgassatok menő magyar feltörekvőket!

 

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016.12.28.