Úgy hallgattam az 1982 és 1989 között keletkezett, lemezre vett dalokat, ahogyan még soha: nem érdekeltek a szavak, az attitűdök, még a zene felszíne sem, csak az, hogy mi az eleven közepe mindannak, amiben benne voltunk, és amit úgy is neveztek, pokoli aranykor.

Emlékkép…

Fotó: Vécsy Attila - Facebook/Sexepil Official


Miért vagyok annyira biztos abban, hogy amit most látok-hallok, az nem emlékkoncert, hanem megnyílás a szellemi, lelki tartalékokra? Pedig nem hallunk egyetlen vadonatúj számot sem.

Az emlékkoncertek, ha csak az emlékért akarunk emlékezni, ha még egy kicsit beljebb akarjuk tenni a nippjeinket a vitrinben, lássuk be, hajítófát sem érnek. Más, nem európai kultúrákban úgy tartják, hogy a múlt nemcsak emlék, nemcsak halott törmelék, préselt virág, megfakult szerelem, hanem csupa kiaknázott, ezért tovább építhető és ki nem aknázott, ezért kiaknázandó erő. Csodás történet, amelyből megmondható, mi történik majd a következő epizódban. Aki így fordul a múltja felé, az újjászülethet, mikor mások lefelé ballagnának már a nagy közös focipályáról.

Most tudom jól kimondani: a Sexepilben az a csodálatos, hogy nincsen rá magyarázat. Nincs semmi okosság a dologban. Ezek a szenvedélyes és szorgalmas zenészek, Kocsis Tamás és László Viktor, bőven megállták volna a helyüket a fősodorban működött támogatott-tűrt egykori zenekarokban is, de ők mégis az Almássy téren, a Ráday klubban és más hasonló helyeken álltak a színpadon és játszottak elszántan, boldogan és a zenén kívül sosem próbálták indokolni magukat semmivel. Hegyi Zoltán létezésére, nyolcvanas évekbeli üzemmódjára sincsen semmilyen ép magyarázat. Arra, hogy egy felnőtt férfi konokul olyan, mint egy gyermek, játszik, énekel, szövegeket ír, a szépség megszállottja marad romok és szétszakadtságok között, egy perverz, lusta hatalom cinikus vigyorának árnyékában is megteremti a saját világát a valóság építőköveiből, és tapintatosan enged be oda másokat, nem kényszeríti rá senkire.

…és jövőkép

Fotó: Muray Gábor


Voltak, vannak, akik múló divatnak, póznak, mással felcserélhető külsőségnek tekintik a szubkultúrákat, és a hozzájuk tartozást. Különösen a nyolcvanas évek végén, amikor lassan-lassan már nem volt éppen mi ellen énekelni, viszont az underground szubkultúra külsőségei – ruhák, frizurák, viselkedés – élesen elütöttek a külvilágtól és mindattól, amire azt mondta a késő kádári kor eltunyult átlagembere: ez normális, könnyen hihette a felszínes szemlélő, hogy itt csupán ifjúkori feltűnősködés, Nyugat-bámulat, Nyugat-majmolás zajlik, nem pedig hősies szépségmentés. A dalok nagy része ekkor még jó, ha kazettán megvolt valakinek az együttes és rajongói körében. A Hungarotonnál kiadott lemeze ekkor csupán az Európa Kiadónak, a Sexepilnek és a Bizottságnak volt. A többiek vagy egyáltalán nem törődtek a dokumentálással, vagy olykor néhány száz példányban kiadtak egy-egy tizenvalahány számos kazettát, saját maguk készítette borítóval.

Ezért is gondolkodtam már régebb óta azon, hogy mi marad ebből a világból azoknak, akik még kisgyerekek voltak, amikor az Almássy téren már énekelték a What do you say?-t, az Igazi zöld, igazi kéket, az ETÁ-t és a többi tegnap is a közönséggel együtt énekelt dalt. Vagy akik a párhuzamos életükben semmit sem hallottak az underground rock and rollról.

Hegyi Zoltán is back. A szépség megszállottja maradt a romok és szétszakadtságok között

Fotó: Éberling András


És most már tudom, hogy ez marad, a szép bolondság, a megindokolhatatlanság, a karcolhatatlanság, az éberség, a szív nyelvén mondottság, ami jó húsz évvel később is az, amiért a nyolcvanas években volt nélkülözhetetlen a túléléshez a Sexepil is és a többi nagyszerű underground zenei hős.

Június végén Sopronban a VOLT fesztiválon újra játszik a magyar nyelvű Sexepil – boldog újjászületést nekik és mindenki másnak, aki elmegy a koncertre!




Tisztelői és barátai köszöntötték csütörtökön Hegyi Zoltán zenekarát – cikkünk itt érhető el.