Vathy Zsuzsa (1940–2017)

A változó időkben is önmaga tudott maradni

R. Kiss Kornélia, 2017. január 9., hétfő 21:30, frissítve: kedd 09:59
Vathy Zsuzsa
Vathy Zsuzsa
Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

Sokat járok a Kálvin téren, nem messze onnan, ahol Vathy Zsuzsa lakott Lázár Ervinnel, aztán több mint tíz évig egymagában. Élete utolsó éveiben is gyakran láttam őt erre eltipegni. Nézelődött, szóba állt az emberekkel, megállt a kirakatok előtt, bekukkantott az üzletekbe, könyvtárba ment, kérdezősködött, csodálkozott és nevetett. Még egészen idős korában, hetven felett is úgy nevetett, mint egy szép, fiatal nő. 

Vathy Zsuzsa tragikus hirtelenséggel hunyt el a hétvégén. Az író, újságíró, a Magyar Nemzet egykori tárcaírója, a 2006-ban elhunyt Lázár Ervin felesége – az özvegy megnevezést ki nem állhatta – és lapunk munkatársa, Lázár Fruzsina édesanyja 76 éves volt.

Tavaly még kiadta összegyűjtött kisregényeit és novelláit, azelőtt pedig egy új novelláskötetet, amiben az volt a csodálatos, hogy a történetekben alig hagyta el a nyolcadik kerület határait, mégis meg tudta mutatni, hogy a világ, az ember őrülten érdekes. 

Még ezeken az öregkori, tipegő sétautakon is gyűjtött újabb történeteket, feltett újabb és újabb kérdéseket. Lehet, hogy az újságírói énjéhez tartozott ez a nagy figyelem, az, hogy nyitott volt minden újra, ami szembejött, és hogy mindent látni akart, mehetnékje volt folyton. De az is lehet, hogy a jogászcsaládnak is köze volt hozzá: a kislányból, aki gyerekként az ügyvédi irodában lábatlankodott, és mindent meghallgatott, ami ott elhangozott, végül újságíró, aztán író lett. Talán innen hozta azt az igényt, hogy szélsőséges helyzetekről, nagy emberi drámákról is pontosan, elfogultság nélkül fogalmazzon, de úgy, hogy közben mégis tele volt empátiával: meg akarta érteni az egészet.

Akármennyire meghurcolta a családját az előző rendszer, és akármilyen különös kanyarokat kellett tennie az életben az akkori politika miatt, Vathy Zsuzsa nem vált sértett emberré. Ha ma végignézünk a magyar közéleten, érezzük, hogy ez óriási dolog. Nem mehetett jogra, öt évet húzott le vegyészmérnökként a százhalombattai olajfinomítóban, mire átkerülhetett egy üzemi laphoz. Ezt is szeretettel és figyelemmel csinálta, számára nem volt elvesztegetett idő: megismerte a gyári munkások világát, íróként is jó tapasztalat volt ez.   

Amit írt, univerzális volt, pontos, emberséges, őszinte kíváncsisággal teli, és mentes mindenféle előítélettől. Mint a Magyar Nemzet vezércikkeinek mottójában, „A dolgot őt magát nézte”. Az '56-ban meghurcolt villamoskalauz éppen olyan fontos neki, mint a tehetséges cigány fiú: az ő történeteiket úgy vette fel, mintha riportra készülne, aztán átültette szépirodalomba. Sokszor dolgozott így.  

Kellett kompromisszumokat kötnie persze, a rendszerváltás előtt rengeteg témája maradt a fiókban: koncepciós vádak miatt meghurcolt édesapjáról, 1956-ról nyilván nem írhatott 1989 előtt, de utána következetesen megírta az összes ilyen történetet, és tudomásul vette, hogy ezért nem mindig jár zajos siker.

Megírta a saját rendszerváltás-történetét – például a Herendi-porcelángyárról szóló riportban. A gyárat az ott dolgozók vették meg, és a cég megmaradt, ma is sikeres. A privatizáció pusztítására visszatekintve, 2006-ban Vathy Zsuzsának ez volt az érdekes: hogy így is lehetett.

Összegyűjtött novelláit és kisregényeit tavaly tavasszal a Helikon Kiadó adta ki a nemzetközi könyvfesztiválra. Maga a szerző olvasta át negyvenöt év termését, és válogatta ki azt, ami szerinte az utókornak fontos. Szerényen azt írta a kötet elé: „Az elmúlt negyvenöt év elbeszéléseit, kisregényeit én azért olvastam el, mert ki akartam válogatni azokat, amelyekről azt gondolom, hogy akár a fiatalok, akár a velem egykorúak, ha elolvassák őket, megértik, vagy újra átélik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket.”

Pedig az életműve korántsem csak kordokumentum, nem csak egy fél évszázad valóságának ábrázolása. Arra, amit Vathy Zsuzsa íróként ehhez a valósághoz hozzáadott, nagy szükség lesz mindig: figyelmes tekintetére, nagy empátiájára, józanságára, okos szeretetére, szellemi függetlenségére, sértettség nélküli mosolyára, amivel a változó időkben is önmaga tudott maradni.

hirdetés
hirdetés
hirdetés
Legolvasottabb
Legfrissebb
hirdetés

Hozzászólások - db

A hozzászólások mutatása