Falvai Mátyás ezt írta a táborról szóló beszámolójában: „A fiatalabb generációban azt is tapasztalom, hogy a szekértáborosdi szinte már abszurdnak tűnik a szemükben (ahogyan mára azzá is vált), nem is mindig értik, miről van szó”. Önök hasonló tapasztalatokról számolhatnak be?
Varga Betti: Ennek főleg gyakorlati oka van, hiszen a táborban részvevők többsége tényleg nagyon fiatal volt – főként tizenhat és huszonkét év közöttiek –, ebben a korosztályban szerintem még nem is dönthető el igazán, hogy ki hová tartozik. Őket elsősorban a szakmai műhelyek vonzották a táborba, meg nyilvánvalóan Tóth Krisztina, Spiró György és Szilágyi István neve. Nem azért választottak minket, mert hogy a FISZ más lenne, mint például a József Attila Kör (JAK) vagy a Szépírók Társasága, sokkal inkább a programkínálat alapján.
Mészáros Márton: Másrészt a mi generációnkra is egyre inkább jellemző, hogy ezeket a megörökölt sérelmeket nem akarjuk tovább ápolgatni. Ezek a szekértáborok egyébként nem annyira merevek, mint azt borongós hangulatainkban elképzeljük. Ha pedig szakmai kérdésekben kell együtt kardoskodnunk, akkor egyre gyakrabban érezzük, hogy lehetséges az összefogás.

Varga Betti és Mészáros Márton

Fotó: Máté Péter


Akkor nem állja meg a helyét az a kategorizálás sem, ami a FISZ pozícióját mégiscsak a nemzeti oldalon jelölné ki?
M. M.: Nehéz ezeket a kategóriákat értelmezni. Nem tudjuk, hogy a tagjaink kire szavaznak, tőlem sem kérdezte ezt meg soha senki, gondolom, ugyanezt mondanák el a JAK-tagok is. Valóban létezik a kérdésben említett sztereotip megközelítés, de szerintem ez egyre kevésbé hangsúlyos, és egyre inkább az válik fontossá, hogy az egyes írószervezetek milyen programokat tudnak kínálni, hogyan tudják segíteni a tagjaikat.

Hogyan határozhatnánk meg mégis a FISZ profilját vagy küldetését?
V. B.: A FISZ friss problémákra próbál válaszokat találni. Ezért szerveztük nemrég például az Irodalom és marketing című konferenciánkat is. Ma nagyon komoly kérdés, hogy egy fiatal pályakezdő író hogyan építheti fel magát mint brandet, miközben a könyvkiadás körülményei is jelentősen megváltoztak. A programjaink legfontosabb vezérfonala a tehetséggondozás. Például a Prózazárás nevű programsorozatunk esetében az volt a lényeg, hogy fiatal prózaírókat mutassunk be a közönségnek. A Kritikustusa című sorozatunk keretében pedig fiatal kritikusokat ültetünk egy asztalhoz a már nevet szerzett kollégákkal.

Milyen kép él az irodalomról a legfiatalabbakban? Ugyanúgy képzelik el az irodalmi karriert, mint a korábbi nemzedékek?
M. M.: A klasszikus igények most is megvannak. Szeretnének megjelenni, bemutatkozni a közönség előtt. Sokat panaszkodunk, hogy az emberek egyre kevesebben olvasnak, de mi azt látjuk, hogy a fiatalok egy része írni mindenesetre nagyon szeret.
V. B.: Tényleg érdekes tapasztalat volt, hogy sokan már nagyon fiatalon elkezdenek írni, olvasni viszont kevésbé szeretnek. A tapasztalatokat összegezve a fiatalok is azt mondták, hogy ők még több műhelymunkát szerettek volna, hogy fejlődhessenek szakmailag. Éppen ezért azt tervezzük, hogy ősztől műhelysorozatot indítunk, amely során három- vagy négyheti rendszerességgel lennének ilyen szakmai foglalkozások. Az is egy nagy különbség, hogy ma az online fórumok miatt hihetetlenül megnőtt a publikációs lehetőségek száma, viszont ezek a fiatalok nem igazodnak el közöttük. Talán ezzel kapcsolatban is tudunk mankót nyújtani, a táborban is bemutattunk folyóirat-szerkesztőségeket, alkotócsoportokat, és igyekeztünk a fiatalokat összekötni ezekkel.
M. M.: Sajnos az is kiderült, hogy sokan abszolút nem ismerik a kortárs irodalmat. Emlékszem például egy részvevőre a táborból, aki most hallotta először Szilágyi István nevét, miközben ő az egyik legjelentősebb magyar regényíró. Nem lenne igazságos ezért csupán a középiskolai magyartanítást hibáztatni, de azért ez baj.

Vannak olyan témák, amik most kimondottan népszerűnek számítanak a legfiatalabb alkotók között?
M. M.: A FISZ által kiírt alkotói pályázatra például feltűnően sok fantasy érkezett, és a young adult-ként emlegetett utópisztikus ifjúsági regények világa is nagyon megmozgatja a fantáziájukat.
V. B.: Ugyanakkor a másik végletet a nagyon realista, a hétköznapi életből kiragadott momentumokból építkező, a saját életükről mesélő írások jelentik.
M. M.: A harmadik irányzat persze maga a líra, amit rövidtávon viszonylag könnyebb imitálni. Olvas valaki öt jó verset, és a hatodikat egész jól meg tudja írni, de azért ettől még nem lesz tehetséges költő.
V. B.: Úgy tűnik, hogy a líra sokkal jobban foglalkoztatja őket és egyfajta trend is lett.
M. M.: Amihez hozzájárul most a slam poetry népszerűsége is, ami aktuális témákról szól, nem igényel hatalmas költészettörténeti tudást, és a hiányosságokat el lehet feledtetni, ha valaki jó előadóművész.

A beszélgetésekre meghívott íróvendégek személye – Tóth Krisztina, Spiró György és Szilágyi István – azt sugallja, hogy ezen a téren is egyfajta politikai és esztétikai kiegyensúlyozottságra törekedtek.
V. B.: Inkább az vezetett minket, hogy olyan vendégeket hívjunk meg, akik miatt sokan eljönnek a táborba. Az viszont sokkoló élmény volt, hogy nem Szilágyi István miatt jöttek el, persze az idősebbek kivételével.
M. M.: Kár lenne azért tagadni azt is, hogy törekedtünk az ilyen értelemben vett kiegyensúlyozottságra. Ezt persze nem tettük volna meg olyan áron, hogy csak azért hívunk meg valakit, hogy minden „oldal” képviselve legyen.
Sokszor hallani, hogy a magyar irodalmi közélet túlságosan is intézményesült a számtalan szervezetével, szövetségével és érdekcsoportjával. Ezt minek tekintik inkább: terhes örökségnek, vagy pozitív adottságnak?
M. M.: Ha valódi közösségek működnek a szervezetekben, akkor ez egy üdvös dolog. Azt sem gondolom, hogy túl sok szervezet lenne. Inkább egészséges verseny kezd kialakulni, anélkül, hogy bántanánk egymást.
V. B.: Ebben nőttünk fel, ezt a rendszert örököltük, ezek között a keretek között kell boldogulnunk. Sem terhesnek, sem könnyűnek nem mondanám ezt az örökséget, inkább olyannak, amit el kell fogadni, és ki kell hozni belőle a legjobbat.
M. M.: Az utolsó tábori estén egyébként épp azon gondolkodtam, hogy itt vannak ezek a tizenhét éves kislányok a FISZ-pólókban, akik a saját gimnáziumukban valószínűleg furcsa lényeknek számítanak, és mutogatnak rájuk. De aztán eljönnek egy ilyen táborba, és azt érzik, hogy van egy közösség, ahol menőnek számítanak. Amikor hazamennek, ezt az érzést is viszik magukkal. És ez lehet, hogy fontosabb, mint az, hogy pillanatnyilag mennyire tudnak jól írni.
V. B.: A táborlakók már egyértelműen a Facebook-generációhoz tartoznak, és számomra döbbenetes élmény volt látni, ahogy a tábor után mindenki mindenkinek az ismerőse lett, és elkezdtek zenéket, képeket vagy éppen verssorokat megosztani egymással.

A táborban hangsúlyos szerepet kapott a határon túli magyar irodalom. Ez az irány mennyire sajátja a FISZ-nek?
M. M.: Picit visszautalnék ezzel kapcsolatban a szekértáboros kérdésre. Ahogy említettem, nem vagyunk tisztában a tagjaink politikai elkötelezettségével, viszont számos olyan kérdésre érzékenyek vagyunk, amiket hagyományosan a konzervatív értékrenddel szoktak összefüggésbe hozni. Egyértelműen ilyen a határon túli magyar irodalom helyzete. A szövetség elnöke, Kollár Árpád is vajdasági. A táborban egyébként több magyarországi fiatal azt mondta, hogy számukra az volt a legnagyobb élmény, hogy határon túli magyarokkal ismerkedhettek meg.
V. B.: A programalkotás során is szempont volt, hogy minél több határon túli érkezzen a táborba, az onnan érkező fiatalok számára kedvezményt is adtunk. A szakmai műhelyek vezetői közül is többen érkeztek a határon túlról, ez a szempont is fontos volt, amikor Szilágyi István meghívása mellett döntöttünk.