Tagadhatatlan, hogy az ARC-ot egyfajta „baloldali érzékenység” jellemezte kezdetben, legalábbis ezzel a „váddal” kellett szembesüljön a „Gesztiék pályázata”. Mindez mára inkább történelem, az ARC kinőtte magát, s mára a kreatív vizuális szakma egyik fontos seregszemléje lett.

De álljunk meg egy percre az ARC evolúciójánál. Mert érdemes rákérdezni: vajon melyik progresszív, kreatív ügy mentes attól, hogy először a hagyomány bástyáiból nézve valamilyen gyanúval éljenek iránta? A tapasztalat pedig az, hogy gyanú ide vagy oda, a progresszív kezdeményezések végül hagyományt teremtenek, és őrzik is azt.

ARC 2012

1. helyezett: Székely Petra: Miért is lenne jó kedvünk?

Fotó: ARC


Hegel óta nem nehéz látni ezt a dialektikát a kultúrában, nem is csoda, hogy az idén 12. éves ARC is a gyökerekre fókuszál, a múltra, a helyre reflektál. A szeptember végi Design Hét idén a „slow design” jegyében szintén a helyi hagyományokból táplálkozó tárgyi világ mai helyét, továbbélését vizsgálja, és még megnézhető a már tízezernél is több látogatóval büszkélkedő Mi a magyar? kiállítás is a Műcsarnokban.

Az idei ősz vezérfonala tehát az identitáskeresés. A Műcsarnok kiállítása elég erélyesen, a botrány kockázatát is vállalva vizsgálódik, az ARC inkább személytelenebb, a háttérbe vonulva kérdez. Feldobja a Himnusz egy sorát, és várja a reakciókat. Meg is kapják: voltaképp ugyanazokat, amelyeket Gulyás Gábor és a Műcsarnok  is megkapott a válogatott képzőművészekből álló alkotóktól.

2. helyezett: Holányi Katalin: Jó a kedv

Fotó: ARC


Az ARC idei győztes és egyéb pályamunkáit látva az első benyomás: már nincs már egetverő különbség a képzőművészek és az úgymond laikusok munkái között. Nem mellékes persze, hogy bár az ARC nyílt pályázat, a résztvevők azért nem tekinthetők teljesen laikusnak: évek óta inkább a reklámszakmában is mozgó új tervezőgrafikus-generáció találkozik ezen a fórumon. A Műcsarnok kurátorai számára is tanulságos tehát, hogy ki mond többet, ki mond jobbat, a profi vagy az amatőr. (Elvontabban: létezik-e még magas és alacsony művészet a XXI. században?)

A menő konceptualista művészek ötletei és azok megvalósítása ugyanis alig vagy egyáltalán nem különbözik érdemben az ARC pályázat megoldásaitól. A valódi koncept a kurátor kreatív munkájának, elképzeléseinek függvényében jön létre. A koncept üzenete pedig kissé képlékenyen: a képeket nézve az embernek az az érzése támad, hogy magyarnak lenni olyan izé.

A 3. helyezett, Császár Norbert pályamunkája

Fotó: ARC


„Isten? Kicsoda? Áldd meg a magyart? A kit? Mit? Jókedv? Mire föl? Bőség? Hol?” A kérdések és kérdőjelek mindenütt és minden mögött ott vannak. Mintha egy szélütött frontkatonát látnánk csámborogni, aki megpróbálja összeszedni, hol is van. A műcsarnokbeli élmények alapján azt is gondolhatnánk persze, hogy ez a kérdőjel-kitétel a menő posztmodern attitűdből fakad, de mivel az ARC-on a laikus grafikus is így kérdez, az ok már egyértelműbben mélyen fekszik. Tényleg nem tudjuk, kik is vagyunk.

Ha egy diáknak feltesznek egy kérdést, amit nem tud, egy ideig habog. Ha sarokba szorítjuk, agresszív lesz. Az ARC kiállításon a Himnusz kapcsán habogást és agresszivitást egyaránt láthatunk, néhol ízlés kérdése eldönteni, hogy a lebegtetést, vagy az odamondást értékeljük-e jobban. A naponta terjedő netes mémek korában egy szemmel láthatóan barkácsolt poén kinagyítása talán már nem olyan izgalmas, ahogy az is szánalmas valahol, ha valakinek mindenről „csak az”, tehát a nemzet testén éppen aktuálisan élősködő kormány jut eszébe.

Az „ezek lopnak, mi meg éhezünk” populizmusa tehát se nem vicces, se nem érdekes, és a kurátor simán kiszórhatta volna ezt a vonalat, hisz az alapkoncepcióhoz semmi köze. Nem tette, de az ARC szerencsére már jóval nagyobb és jóval sokrétűbb rendezvény annál, hogy ez a vonal meghatározó legyen.

Sok az érdekes, figyelemre méltó darab: fiatal, kezdő művészek, alkotók mutatkoznak be idén is, akikről remélhetőleg sokat fogunk hallani a jövőben is, és akiknek tehetsége a kreatívszakma élvonalába emelheti őket. Egyes művek valóban a konceptualista képzőművészet tartományaiba tartozhatnak, sőt frissességük révén néha ütősebbek. Az pedig már nem csak az alkotók problémája, hogy az összkép üzenete szerint magyarnak lenni 2012-ben olyan „izé”.