Az araboknak itt lenne a helyük

Film

Az araboknak itt lenne a helyük

A My Land a budapesti Frankofón Filmnapok arab tavasz szekciójában

Gabay Balázs

2012. március 01., csütörtök 18:23

Kerülhet-e olyan helyzetbe egy egész népcsoport, amikor a valósággal való szembenézés a múlt totális eltemetésével válik egyenértékűvé? Szerda este egy olyan „személyes filmet” láthatott az Uránia dísztermének közönsége, melynek üzenete sok ember számára valószínűleg sokkal nagyobb értéket képviselhet, mint egy palesztin–izraeli béketárgyalási forduló. Frankofón Filmfesztivál, arab tavasz szekció, My Land.

Nyomtatás

A két világ közé szorult rendező egyedi ötlettel próbált olajágat nyújtani a két félnek. A tunéziai zsidó anyától és marokkói apától származó Nabil Ayouch libanoni menekülttáborokban élő palesztin menekültekkel beszélgetett a véres múltról, a remények nélküli jövőről. Az évtizedek óta begyógyulni képtelen, fájdalmas sebek izraeli fiatalok szeme láttára szakadnak fel, akiknek a rendező levetíti az interjúk képsorait. A hatás, a válaszok olykor megdöbbentőek, helyenként megindítóak. A végeredmény nem más, mint egy korábban nem látott, egyedi alkotás a mindennapok igazságáról.

„Ezek az emberek sohasem fognak tudni megszabadulni a múlt nyomasztó örökségétől.
Életük végéig kíséri majd őket.”

„Nem szenvedtem a vitáktól, pedig azok állandóak voltak körülöttem. Sokáig csak bojkottáltam Izraelt, végül azonban megtettem az első lépést.” A rendező saját vallomása a film önigazolásaként is értelmezhető, no meg a sokadik lépésként.

Semmijük sincs

„Nektek semmitek nincs” – panaszolja egy shatilai táborban élő idős férfi unokájának. – Az a föld a miénk volt, és békében éltünk rajta a zsidókkal együtt, amíg el nem kergettek minket – derengenek fel az emlékek. Az 1948-as, az izraeliek által függetlenségi háborúként számon tartott események során palesztinok százezrei voltak kénytelenek elhagyni házaikat, melyekbe utóbb zsidó telepesek költöztek be. Az Izrael önállóságát kikiáltó májusi deklaráció után öt arab állam indította meg csapatait a zsidó területek ellen, a harcból azonban az izraeliek kerültek ki győztesként. Az 1949-es tűzszüneti megállapodással gyakorlatilag elismerték az állam határait, a palesztinok által lakott területek (mai Gázai övezet és Ciszjordánia) pedig egyiptomi és jordániai ellenőrzés alá kerültek.

„Libanonban még egy lakást sem vehetek, hiszen nem vagyok állampolgár. A személyi igazolványomban benne van, hogy menekült vagyok, ráadásul palesztin” – hangoztatja a shatilai férfi unokája. Néhány házzal arrébb lakó szomszédja a 63 évvel ezelőtti eseményeket siratja. – 13-14 ház robbant fel a falunkban '48 decemberében. A gyerekek, az állatok mind odabent voltak. Azt mondták nekünk, csak 10 napra kell elhagynunk az otthonunkat. Ez hat évtizeddel ezelőtt történt – meséli végtelen szomorúsággal a szemében. A határ túloldalán lakó hajlott korú telepes férfi eközben azt bizonygatja a kamerának: az araboknak itt lenne a helyük. „Elvettük a házaikat, amelyekben most mi lakunk. Vissza kellene adnunk a földek egy részét.” Nos, nem Benjamin Netanjahu vagy Avigdor Liberman szavai ezek. A konfliktus kezelésekor pedig csakis ez számít.

Hol van már az olajfa?

Az elképzelt, leginkább meseszerű tájleírás az idős palesztin menekültek részéről álomvilágot tár elénk, a valósággal Ayouch kamerájának lencséjén keresztül ismerkedhetünk meg. Nincs itt már árnyékot adó olajfa, sem büszkén magasodó mecset. A palesztin házak, ha egyáltalán még állnak, romhalmazként állítanak emléket egy letűnt korszaknak. Egy olyan időszak lenyomatai, melynek képeit már csak az idősebb telepesek őrzik szívükben. Egyikük az interjúkat megtekintve megindultan, de őszintén fogalmaz. „Szörnyű lehetett számukra megélni azt, hogy itt kell hagyniuk ezt a földet. Ugyanakkor muszáj leszögezni: minket azért telepítettek ide, hogy megvédjük a libanoni határt. Ezt vállaltuk, és teljesítjük most is. Soha nem térhetnek vissza ide, ezt tudniuk kell.” Az öreg szavai igazolására egy kulcsot mutatott a rendezőnek: „Látja ezt? Ez egy palesztin ház kulcsa volt valamikor. Az utcán találtam évtizedekkel ezelőtt. Most már én őrzöm.”

A szívükben nincs elég hely

Emberi jogunk itt lenni. Ide születtünk, itt nőttünk fel, nincs ezen mit magyarázni – véli egy fiatal haifai lány. A palesztinokkal kapcsolatban viszont egészen egyedi, már-már lázadó véleményt fogalmaz meg: „Nem a terület nagyságával van gond. Inkább a szívünkben nincs elég hely, amit megoszthatnánk a palesztinokkal.” A kamera elé álló zsidó fiatalok zöme szerint ugyanakkor nem lehet állandóan a múltban élni. A palesztinok folyamatosan ezt teszik, vélték, így viszont nem lehet párbeszédet kezdeni. A ciperi mosávban élő Joel Zilberman már-már tökéletes jellemzést nyújt azokról az arab menekültekről, akikkel egyébként életében nem találkozott. Szerinte az idősek emlékképeik alapján meseszerű világot festenek a fiatalok elé, akik Libanonból is hazavágynak a soha nem látott földre. Másikuk az ENSZ BT 1947. évi 181-es számú határozatát citálja, mely egy zsidó és egy arab állam létrehozását írta elő. „Nem a zsidók döntöttek úgy önhatalmúlag, hogy jöjjön létre Izrael. A világ döntött így.”

Életük végéig kíséri majd őket

A korábban katonaként szolgáló Simon Pariente megrendülve nézte végig a levetített interjúkat. „Ezek az emberek sohasem fognak tudni megszabadulni a múlt nyomasztó örökségétől. Életük végéig kíséri majd őket.”

A libanoni táborok meszelt falú házaiban, az emlékek fogságában raboskodó idős palesztinok eközben ma is hazavágynak. Többségük életük végéhez közeledve vissza akar térni a gyökerekhez. Hogy miért, arra egyikük megadja a választ az egyik utolsó képkockán. „Minden földnek van neve, ugyanúgy, ahogyan az embereknek is. Talán ezért nem fogjuk tudni soha elfelejteni a területet, ahol egykor felnőttünk.”

Címkék

Izrael, palesztin, arab tavasz, film-színház, Frankofón Filmnapok, My land, Nabil Ayouch