A kortárs irodalom egyik különleges hangja Szántó T. Gáboré. Különlegessége a zsidó hagyományból táplálkozik. Az író napjaink divatos posztmodern narratívái helyett az évezredes „meséld el fiaidnak” tradícióját tartja szem előtt, hűséges a történetmondáshoz, s ha nem is tudatosan, de Kaczér Illés művészi hagyományát követi. Ugyanazzal a pontossággal tárja az olvasó elé a valamikor virágzó zsidó kultúrát, ahogyan a szatmári születésű Kaczér tette évtizedekkel ezelőtt, amikor megírta Ne félj szolgám, Jákob című regényét. Szántó művei egy olyan világba kalauzolják az olvasót, amelynek hazánkban már csak elvétve találjuk emlékét.

Regényei, elbeszélései a vészkorszak árnyékában élő emberek szorongásokkal teli életébe adnak betekintést – és gyermekeikébe, akik nem tudnak szabadulni szüleik, nagyszüleik élményeitől, a nem szűnő hiánytól. Szántó Mószer című kötete két kisregénnyel 1997-ben, Keleti pályaudvar, végállomás című regénye 2002-ben, Lágermikulás című elbeszélés-gyűjteménye 2004-ben jelent meg. A szabadulás íze című verseskötetét 2010 végén publikálta.

Legújabb, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő Édeshármas című regénye Budapesten játszódik. A Dob és a Kazinczy utcában, a Klauzál téren vagy az Újlipótvárosban: a Balzac utcában, a Pozsonyi úton és a Szent István parkban szövődik a történet sok színes szála, amelynek középpontjában Miklós, az író, Sári, a művészettörténész, és reb Slojme professzor, a mester és tanító áll. Ne várjunk beteljesülő szerelmi románcot vagy romantikus édes-bús történetet, mert ez a történet a múlt lidérceitől létre nem jött harmónia és reb Slojme története, no meg azoké a valaha volt vidéki, zömében kelet-magyarországi istenfélő zsidó közösségeké, amelyeknek nyomát ma már csak a pusztulófélben lévő, régi temetők őrzik Aknaszlatinán (a hajdani Máramaros vármegyében lévő település, mai nevén Sugatag), Beregszászon, Huszton vagy Tiszalökön. Az itt és más vidéki kisvárosokban, falvakban egykor élt embereknek állít emléket reb Slojme szavaival Szántó.

Az öreg mester Sadaradán (Sátoraljaújhely jiddisül) született. Világa a háború előtti világ. „Az én világom a holokauszttal véget ért” – mondja. Gyermekéveit a sátoraljai és a szatmári jesivában töltötte. Auschwitzot túlélve Amerikába ment, és különböző egyetemeken tanított judaisztikát és irodalmat. Élete végén hazaköltözött Magyarországra, azzal a céllal, hogy egy kulturális alapítványt és intézetet hozzon létre, amely az eltűnt vidéki zsidóság hagyományait, emlékét, dallamvilágát eleveníti fel, gondozza a temetőket, életben tartja az emlékezést „Valaha olyan vastag volt e településeken a szentség, hogy vágni lehetne” – így emlegették Izraelben a magyarországi zsidóságot.

Reb Slojme otthonában tanít. Autentikus bölcsessége és intellektusa lenyűgöző. Az idős professzor másik arca ugyanekkor egy magára maradt, elgyötört, depressziós, folyton rettegő öregemberé, akinek sok más sorstárához hasonlóan nem sikerült túllépnie Auschwitz borzalmain, és a haláltáborok olyan, ritkán említett momentumairól is beszél, mint a lágerben működő bordélyházak, ahová a fiatal, ártatlan zsidó lányok kerültek. Szántó T. Gábor Slojme-narratívája magával ragadja az olvasót. Nem tud és nem is akar szabadulni történeteitől, ahogy a fiatal író, Miklós sem. A tanító képes bárkivel bármikor szóba elegyedni. Az emberek megnyílnak előtte, és elmondják neki életük rejtett titkait is. Reb Slojme bölcsessége mindenkit megnyugtat, és ha csak kis időre is, de megszabadít terheitől. Rohanó, önös világunkban van ideje meghallgatni másokat.

„El tudja képzelni az életüket? Az ő szemeikkel látni a világot?” – kérdezi reb Slojme Miklóst, az írót. „Az igazi igazság, Miklós, a történetek elbeszélésében van” – Szántó reb Slojmén keresztül megtanít bennünket arra, hogy ne ítéljünk, inkább hallgassuk meg a történeteket.

(Szántó T. Gábor: Édeshármas. L'Harmattan, 2012. 276 oldal, 2700 forint.)