Az volt ám az igazi házi mozi!

Naposoldal

Az volt ám az igazi házi mozi!

Kolozsi Sándor gyűjteménye végigvezet a diavetítés történetén – A gyűjtő #7

rKissNelli

2012. február 22., szerda 17:30

A diavetítők egykori őrült népszerűsége bizonyos értelemben a mai napig tart. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint egy aktív gyűjtő: Kolozsi Sándor harminc éve vásárolta az első diavetítő-modelleket, és most kiállításon mutatja meg a legfontosabb darabokat. A szolnoki Damjanich János Múzeumban egy egész termet töltenek meg a kincsei, amelyekből több mint száz év diavetítő-története rajzolódik ki.

Megosztás
- Rss
- Facebook
- Iwiw
- Twitter
- Myspace
- Google
- Delicious
- E-mail
Nyomtatás

Fél évszázad alatt sikerült megoldani, hogy a vetítőgép tökéletes képet adjon, ne gyújtsa fel a házat, és hogy ne kelljen folyamatosan mellette állni vetítés közben. A kései modellek már távirányítóval működtek, megjelent a képernyős, a hangosított és a számítógéppel is összeköthető változat, de az optikai elv ugyanaz maradt, mint a bűvös lámpák korában.

Kolozsi Sándor két vetítőgép lencséi előtt. Itt éppen két automata vetítővel
hoz létre áttűnő képeket

Fotó: Székelyhidi Balázs

Az első bűvös lámpák

A Kolozsi-gyűjtemény legrégebbi modelljeinek még olyan kéményei (pontos szakkifejezéssel: könyökcsövei) vannak, amelyek leginkább kis kályhákhoz teszik hasonlóvá a vetítőket. Ekkor még szénnel vagy petróleumlámpával világították meg a képeket, és valahogy el kellett vezetni az égésterméket is, ezért volt szükség a könyökformájú csőre, amelyen szépen kipöfögött a felesleg anélkül, hogy a fény is szökött volna vele együtt. Ezekkel a diavetítőkkel még kizárólag üvegképeket vetítettek, egyenként. A tömegtermelés akkor vált lehetségessé, amikor kézi festés helyett matricákkal kezdték el gyártani az üvegdiákat.

Ezek a darabok a 20. század elejéről származnak, de maga a vetítés technikája már sokkal régebben létezett: a laterna magica, a „bűvös lámpa” az ókorban is ismert camera obscura (sötétkamra) utódjaként jött létre valamikor a 17. század folyamán. A gyűjtő elbeszélése szerint ezek a korai vetítők valószínűleg nagyon életlen, homályos képeket produkáltak, és még a 20. század elején gyártott utódaik teljesítménye is satnya minőségűnek tűnik mai szemmel. Még úgy is, ha a mostani, nagyon erős fényforrásokkal próbáljuk végignézni őket.

A gyűjtemény legöregebb darabja 1900-ból származik,
eredeti német gyártmány

Fotó: Székelyhidi Balázs

– Akkoriban még nem a mai képáradatban éltek az emberek, a színes kép kifejezetten ritka volt. A Fotóművészet című folyóirat 1941-es évfolyamában találtam egy leírást egy amatőr társaság által szervezett előadásról, ahol megjelent például Budapest polgármester-helyettese és sok más celebritás is: eseményszámba ment egy vetített képes előadás, tódult rá a közönség – meséli Kolozsi Sándor, aki annak idején meglepően egyszerű úton jutott olyan ritkaságokhoz, mint a kollekció rangidős darabja, egy 1900-ból származó, Németországban gyártott vetítő. A gyűjtő azt mondja: ma már nem vágna bele újra, de harminc évvel ezelőtt még pár száz forintért lehetett szert tenni igazi ritkaságokra. A gyűjteménynek mindössze öt darabja származik Németországból, a többi bolhapiacokról vagy csere útján került hozzá.

Alternatív hasznosítás, avagy kísértet zsebből

A kezdet kezdetén azok a kiváltságosak, akik ismerték a laterna magica titkát, szellemidézésre használták a tudásukat. A források tanúsága szerint egy kisebb iparág épült a természettudományokban járatlan közönség rémisztgetésére. A kezdetleges horrorfilmek terjesztéséért általában a vándormutatványosok feleltek. A képek gyér minősége még jót is tett a sejtelmes hangulatnak, amit azzal is igyekeztek fokozni, hogy függönyökre vagy füstre, gőzre vetítették a képeket. A legismertebb mágus egy belga férfi, Gaspard Étienne Robertson lett, aki Liége-ben, majd később Párizsban idézte meg Dantont, Robespierre-t és más közismert elhunytakat, és ehhez még különböző show-elemeket is társított, mint például kísérteties, elhagyott környezetet és hátborzongató zenét.

Szellemidézés laterna magica módra – a hölgyek ájuldoztak, a férfiak kardot rántottak

Forrás: Kolozsi Sándor gyűjtése

Robertsonnak magyar követői is akadtak: egy 1813-ban megjelent, Czövek István által magyarított kötetben, a Hasznos mulatságokban tizenhárom oldalt szentel a szerző „a halottak temetőkertben való feltámasztásának”, mégpedig zsebből. Mármint a laterna magicát kellett a zsebében tartania a szellemidézőnek, és onnan kellett vetítenie a képeket. Kockázatos vállalkozás, ha azt tekintjük, hogy a biztonsági filmek ötvenes évekbeli eljöveteléig a vetítés zseben kívül is tűzveszély játéknak számított.

Ennek ellenére magyar művelője is volt a műfajnak, a Mária Terézia magyar testőrségéhez tartozó Báróczy Sándor testőr-költő például szívesen foglalkozott ilyesmivel, sőt, ő volt a kísértetek tömeggyártásának úttörője: külön katalógusa volt homlokokból, szemekből és más arcrészletekből, és ebből rakta össze a tetszőlegesen választható megboldogultat. Ezekkel a mozaikokkal Báróczy a rendőrségi fantomképkészítés előképe lett: jóval később szintén diavetítővel oldották meg ezt is. Sajnos egy ilyen speciális, rendőrségi célokra készült szerkezethez nagyon nehéz hozzájutni a gyűjtőnek – teszi hozzá Kolozsi Sándor.

És akkor jött a Leica

Kolozsi Sándor úgy mutatja be a Leica-sorozatot, mint a gyűjtemény legértékesebb darabjait, és rögtön hozzáteszi azt is: ha a németeket kivinnék innen, ez a kiállítás elférne két vitrinben, pedig tizenöt ország vetítőgépei sorakoznak ebben a teremben. A fejlett finommechanikai és optikai iparnak köszönhetően mégis a németek voltak a vetítőgépek legfontosabb gyártói a második világháború előtt, és a század második feléből származó vetítők között is többségben vannak az NSZK-ból és NDK-ból származó darabok. Az Ernst Leitz alapította Leica csúcskategóriás márka volt, Szolnokon most 1937–1987-ig készült vetítőgépeikből látható egy sorozat.

Leica-vetítők sorakoznak a vitrinben

Fotó: Székelyhidi Balázs

Biztosan sokan tisztában vannak vele, hogy a Leica méretet is jelent, a 24*36 milliméter mind a mai napig a negatív film mérete. – Amikor ezt a méretet behozták, még sokkal nagyobb üveglemezméretre dolgoztak a profi fotósok is, és ki is nevették a Leicát, hogy nem lesz ebből semmi – meséli Kolozsi Sándor. De a Leica már 1926-ban kihozta az első kisfilmes vetítőt, hogy bizonyítsa az életképességét. Az elterjedésére még várni kellett, mert ekkor még nem léteztek biztonsági filmek, minden film éghető volt, ezért a vetítés is tűzveszélyes.

Magyarországon 1953 környékén jelent meg a biztonsági film, ekkor terjedt el a dia a háztartásokban is. A Leica-sorozaton másféle fejlődés is megfigyelhető: először még kézi vezérlésű volt minden vetítő, aztán a Leica kitalálta az első diatárat, amelybe egyszerre több diát is bele lehetett pakolni – később több tucat ilyen szabadalom készült. Így forradalmasította a hetvenes években az automata diavetítést a Kodak Carousel-sorozata is: ők függőleges tengely körül forgó körtárba helyezték a diákat, itt már nyolcvan darab is elfért a gépben.

A körtár egy forradalmi újítás volt a sok közül – a németországi Kodak szabadalmaztatta

Fotó: Székelyhidi Balázs

Ekkor persze már nemcsak műanyagkeretes diakockákról, hanem filmtekercsekről is beszélünk: az ötvenes években már a kétéltű vetítőké a terep: filmet és diakockákat is ki lehetett vetíteni velük, vagy járt hozzájuk külön adapter erre a célra. A következő fejlődési szakasz a félautomata-vetítők kora, amikor a diák már tárba vannak rendezve, de még szükség van a vetítő személy közreműködésére. Az ötvenes évek végére pedig megjelennek az első automaták, motoros diaváltással.

Egy kis hazai nosztalgia

Az első magyar gyártmányú vetítőket a Gamma Optikai Művek hozta ki a második világháború után. Készítettek csak filmes és csak keretes diákat lejátszó és kétéltű szerkezeteket is, és Kolozsi Sándor gyűjteményében láthatunk egyet a „nagy diavetítőik” közül is. Ez kétszer-háromszor nagyobb fényteljesítményű volt, és mikroszkopikus metszeteket is ki tudott vetíteni, többnyire az orvosképzésben használták.

Ahogy Kolozsi Sándor elmondja, a legtöbb látogató mégsem a Gamma-vetítőket, hanem a Lemezárugyár nagy szériában kiadott vetítőit ismeri fel a kiállításon, például az összetéveszthetetlen „bogárhátút”: 1953 után, amikor a biztonsági filmek elterjedtek, ezek a vetítők váltak tömegcikké, a Diafilmgyártó pedig elkezdte hozzájuk gyártani a filmeket, és következett a fénykor, amelynek több generáció is részese lehetett.

A kiállítás ezért is fontos lehet, és talán azért is, amit a gyűjtő maga mond: egyre lényegesebb neki, hogy praktikus és szép tárgyak vegyék körül, amelyek a készítőik tehetségéről és lelkiismeretességéről árulkodnak. Felhasználóbarát, jó minőségű terméket akartak létrehozni, hosszú távra, és közben szépen hozzásimultak az éppen aktuális korhoz. A kiállítás utolsó darabja például egy számítógéphez csatlakoztatható diaszkenner, és máris mehet tovább az élet. Reméljük, a vetítők azért maradnak még egy kicsit.

Sokaknak ismerős lehet: a bogárhátú és egy dianézegető, a háttérben a dobozával

Fotó: Székelyhidi Balázs

Sorozatunk további részeit itt találják.

Címkék

kiállítás, Szolnok, naposoldal, A gyűjtő, diafilm, diavetítő, házimozi

Előző cikk

Elhunyt Hazai György 2012. február 22. , szerda 17:10

Következő cikk

Orbán áll a falfirkálás mögött? 2012. február 22. , szerda 18:00

Hozzászólások

Új hozzászólás írása

Hozzászólás elküldéséhez előbb be kell jelentkeznie!

Időpont

2012

Megye

Város

Mozi

KERESÉS

Irodalom

Mikszáth veri Esterházyt?

Némi felsőbbrendűséget sugalló iróniája miatt Mikszáth ugyan nem arat osztatlan sikert a szlovák olvasók körében, mégis többen vesznek Mikszáth-művet Szlovákiában, mint például Esterházyt.

Döntőbe jutott a Compact Disco + Videó + Képek

1 hozzászólás

Bejutott a Compact Disco Sound of Our Hearts című dalával az 57. Eurovíziós Dalfesztivál fináléjába kedden este az azeri fővárosban.

Art

Menü - rovatok

Naposoldal